A nevem Micha, elcserélt vagyok Rouen városában. Montidier városában születtem és éltem egészen 20 éves koromig. Másodikos egyetemista voltam, bölcsészetet hallgattam a Sorbonne-on. A vizsgaidőszak első napján hazafelé tartottam a vonattal, amikor "kiesett" egy év és itt, Rouen határában, egy kőkörben tértem magamhoz. Menekültem, futottam valami elől, amire azóta sem emlékszem pontosan. Egy furcsa hegedűtök volt a hónom alatt, a kabátom nehéz volt, a cipőmet pedig elhagytam valahol az erdőben, a bokrok között. Kalandos volt a megérkezésem autós üldözéssel, furcsa lángszínnel ragyogó, összevert fiúval és a kórház automata kávéjának émelyítően édes ízével. Három lánnyal is megismerkedtem azon az éjjelen: Ophelievel, Aurorel és Noémivel. Ophelie azóta is velem van, próbál segíteni egy olyan világban, amit elsőre nehéz volt elfogadni. Most már belátom, nincs választásom.
Elrablásom előtt az életem egyszerű volt. Segítettem apámnak a könyvekkel, anyám halála után a háztartásban is. Olvastam, gyűjtögettem a zenéket, hegedűlni jártam. A vizsgákkal sosem volt gondom, a diáktársakat meg többnyire sikerült elkerülnöm. Most már nem lehetek magányos, azt mondják, hogy az veszélyes. Egyelőre nem tudom, hogy pontosan miért, de épp elég hátborzongató és megmagyarázhatatlan dolog történik velem ahhoz, hogy higyjek azoknak, akik ezt mondják. Most már nem tehetem meg, hogy a könyveknek élek, valahogy itt Rouenben elcseréltként elkerülhetetlen, hogy mindenféle más elcserélttel meg még furcsábbal találkozzak, időt töltsek. Próbálok velük beszélgetni, megismerni őket, azt hiszem kevés sikerrel. Nem értem őket.
Megismerkedte sokukkal, a legmélyebb benyomást talán Violette, a Télkirálynő tette rám. Azt hiszem, hogy hasonlítok rá bizonyos mértékig. Végül mégsem őt választottam, mint uralkodómat, hanem Adirant, a furcsa fehérhajú férfit, a Fagyöngy tulajdonosát. Ugyan ő most nem uralkodik, Colette helyettesíti, de a Fagyöngy kapcsán mégis találkozni fogunk és talán most, hogy csatlakoztam hozzájuk, beavat a titkokba. Vagy legalább megmutatja, hogy hol keressem azokat - már azokon a fájdalmas, könnyfakasztó emlékeken kívül, amiket a hegedű mesél. Adriannál fogok egyébként dolgozni, így lesz talán pénzem saját hegedűre, lemezekre, meg talán egyszer lakásra is. Megkérdeztem Laurát, hogy nem költözne-e el velem Ophelie-től. Néha mintha zavarnám, azt pedig nem akarok, viszont mikor meghallotta az elköltözés tervét - már hogy megkérdeztem Laurát - akkor persze még furcsábban nézett rám. Ó, bárcsak érteném az embereket, vagy legalább a macskákat.
Kevés időm van aludni, bár azt vettem észre, hogy zavar a napfény. Azt hiszem, ez is azzal a furcsa átváltozással van összefüggésben, minek hatására pókháló borítja a ruhámat, néha még a hajamat is. Sápadtabb is vagyok a kelleténél és rájöttem arra is, hogy a könyvek szaga nem emlék, hanem belőlem árad. Ja, és megjelentek az első száraz sárga, barna és vörös levelek a zsebemben, a gallérom alatt és a hajamban. Le se tagadhatnám, hogy az Ősz udvarhoz tartozom.
Sok olyan dolog van, amiről nem számoltam be: Adrientől kaptam egy könyvet, ami a rouen-i elcseréltek naplója; a lányok furcsa dolgokról pusmognak Babával kapcsolatban, aki a Tavasz udvarhoz tartozik és gyönyörű; Jean d'Arc szelleme barátságtalan és a tornyot, ahol raboskodott, jobb elkerülni; fogy az időnk, közeleg a támadás, amire a Nyár udvar készül a leglátványosabban (fegyverkeznek); Laura valami nem emberi teremtmény, aki nem is közülünk való, elcserélt; a BakElit lemezboltban a raszta eladó bár lelkes, nem épp szakértője annak a zenei vonalnak, amit gyűjteni szándékozom; Laura odavan Adrien egyik könyvéért, ami valahogy apámon keresztül jutott el Rouenbe, segítek Laurának megnézni azt (állítása szerint ő ismeri azoknak a furcsa ákombákomoknak a jelentését, amik semmilyen általam ismert ábécére sem hasonlítanak); jártunk az árvaházban, ahol megöltem egy bábot, egy kislányt, aki Ophelie életét élte helyette.
Végre összekapaszkodtak, és nem szakította el őket a vihar újra. Az Észak Királyának őrjöngése megbontotta a talaj és a levegő kényes szerződését, amikor egyik ékszere kiszabadult, h megkeresse a húgát.
Zuhanás keresztül a Sövényen, nem engedhetik el egymás kezét, nem nézhetnek vissza - utánuk nyúl a fájdalmas üvöltés. A kedvenc ékszere voltam. Úgy tűnik, megtanulta, mi a hiány. Erőt vett magán, és nem nézett vissza. Soha nem néz vissza - csak tarkóján érzi a figyelő tekinteteket.
Ezek a zenék:
http://www.musicoutfitters.com/topsongs/1999.htm
http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_French_number-one_hits_of_1999#Singles
Az öltözködéshez Buffyt és Bűbűjos boszorkákat, meg Nikitát érdemes nézni :D
Spagettipántos felsők, műbőr, hülye színek, póló és farmar, meg pulcsik. Vagy fényképeket osztálykirándulásokról ^^
A macskák élete nehéz. Rájuk bíznak felelőtlen embereket, aztán csodálkoznak, amikor azok elkallódnak. Igazából csak azért vigyázok rád, mert olyan kis szerencsétlen vagy, mint az anyád volt. No, őt is jól otthagyták... legalábbis folyton ezen dühöngött. Ahhoz képest egész rendes gyerek lettél, h ott hallgattad a hasában a kiabálását.
Nálatok biztos családi vonás az, ha a "nagyobb jó" érdekében tesznek titeket tönkre.Azért figyelj, neked még van esélyed, azért vagyok itt. Kikaparom a pehelyhajú szemét, ha komolyabban elkezd gondolkodni... ja, ne is figyelj ide, tisztára olyan vagy mint anyád, épp csak kicsit macskásabb. Megmondom neked, szerintem jót tett neked a macskaság. Amikor nem próbálsz meg gondolkodni emberül, egészen értelmes vagy.
Na, majd még folytatom, most borzasztóan fontos dolgom van. Addigis, el ne vesszél, mert ideges leszek.
Félixre senki nem emlékszik.
Talán soha nem is járt Rouenben.
Vagy csak megbújt az árnyékok között.
--
It runs from the top of my fingers
Into my hands
What is it I have been drinking
I do not understand
I thought I'd lost you my brother
I'm so glad you came
My regards to the ones that I love I miss them
Tell them I love them I miss them
--
I believe that we'll conceive
to make in hell for us a heaven.
A brave new world.
A promised land.
A fortitude of hearts and minds.
Until I see this kingdom is mine,
I'll turn the darkness into light.
I'll guide the blind.
My will be done until the day
I see this kingdom has been won.
Nem volt megállás a folyamatos küzdelemben azóta, hogy visszatért. Nem. Azóta, hogy elrabolták - de úgy érezte, minőségi különbség van aközött, hogy pár kilométer mélyen tartják a mocsár mélyén, néha egy-egy légtartályra bukkanva, vagy a viharos tengerben úszik.
Nem, akármilyen küszködés is az egyensúlyért most az élete, előtte fél kézzel kapaszkodott az utolsó alig-alig felrémlő emlékfoszlányba. Sokkal könnyebb lett volna megölni az idegeneket az arénában, és végül örülni annak, hogy valaki legyőzi őt is végre.
Emlékezett arra, ahogy elbukott. Ahogy az Aréna mocsaras talajába szorította az egyre gyengébben küzdő testet, és az végre elernyedt kezei között.
Rettegték és rajongtak érte.Ahogy ő is rettegett és rajongott a küzdelemért.A többiek a harc elmosódott emlékfoszlányai között kőtömbök voltak. Hatalmasak, mint ő maga, igazi ellenfelek. Öten voltak a csúcson. Öt gyönyörű harcos: a Kard, kinek elszántsága és bátorsága előtt nem állhatott meg senki, a Táncos, ki halálos táncba csalta ellenfeleit, az Árnyék, aki mindig kiismerte ellenfelei gyenge pontját, a Tőr, ki szövetséget kötött bárkivel és bármivel, és a Szörny, ki magához vette legyőzött ellenfelei erejét, és ezáltal mindannyiuknál erősebb volt.
A Kard volt az első, aki legyőzte - az amulettet összetiporta, fél térdre ereszkedett, mintegy elvágni a földön fekvő torkát, majd oldalába szúrta Adrian tőrét. Döntetlen, suttogta, mielőtt ő is elzuhant.
A kettejükért beküldött Szörny ellen vállt vállnak vetve harcoltak, együtt kényszerítették térdre. Annak rettentő szemei hirtelen felvillantak - öljetek meg - és, mikor ők ketten tétováztak (most először talán) hatalmas üvöltéssel vetette magát rájuk és kardjukba.
Hirtelen üres mocsár közepén álltak. Bágyadtan tapsolt a Szörny oszló teteme felett a Virágtündér, aztán a megmaradt négy harcosát Viráglovaggá ütötte a sárban. Akkor néztek először igazán egymás szemébe, és, bár utána már nem volt más ellenfél, rettegve kapaszkodtak egymás létezésébe.
A kamaszkor rosszabb, mint az egyiptomi tízcsapás, ez biztos. Egy ötévesbe több belátás szorul, mint egy sértődött tizenévesbe!
És nem kell elővenni a szólamokat- én nem voltam ennyire rémes, világosan emlékszem. Igen, tudom, volt az a kínos ügy azokkal a cigikkel, de ha velem szakított egy fiú, én három hétig bőgtem, és a világirodalom legrosszabb szerelmes verseit írtam..
És ha a kisasszony annyira felnőtt, és tudja, mit csinál, akkor viselkedjen is úgy, mint egy felnőtt. A fürdőbe zárkózás meg a világgámenés nem egy érett személyiség ismérvei. Tudod, ha nem húznád úgy fel a csinos orrocskád, nem lenne az embernek ingerenciája, hogy szúrjon rajtad egy picit..
Istenem, mit vétettem ellened? Ésmost nem az ágakat értem, hanem a három kis istencsapását, az egyik állandóan csokit enne, a másiknak szőr nő a fülében, a harmadiknak meg mélyebb a lelki élete, mint a Mariana-árok.
Nekem van ugyan tapasztalatom nehezen kezelhető emberekkel, de sajnos itt nem megyoldás a "hozzak esetleg egy kis üdítőt"-szólam, és nincs mentőmellény az ülés alatt.
Noémi, légy oly kedves, ne duzzogj.
És persze a legrosszabb, hogy a végén mindig a szülők kérnek bocsánatot megbántott magzatjaiktól, mert ha nem, akkor a csemete harmincas éveit méregdrága pszichológusok heverőjén agonizálva töltheti.
Vegyek egy pszihológiakönyvet?
Chére Ophélie,
Köszönöm, már egész jól tudom használni az internetet, csak ritkán, mert Jean-Luc nem szereti, ha foglalom a telefonvonalat.
Sajnos Rouenbe eg darabig biztosan nem telepedhetek le; egyszer-egyszer talán bemehetek a városba, de ez Adriantól függ, engedi-e.
cicus, sajnálom, ha nem úgy sült el a Mikulás-ünnepség, ahogy szeretted volna... Ténleg párbaly lesz Laura és Adrian között? Nem tudom, melyikük a nagyobb hülye, ilyesmibe belemenni.. pláne most.. És igenis bunkóság nem enni valakinek a főztjéből. Nem tudom, mi ütött Adrianbe, hogy ilyen cudar kedvében volt; de neki sem lehet most könnyű, és nem tudom, nem bőszítette-e fel valaki, vagy nem kapott-e olyan híreket, amiik kibortották. Bár szerintem ahogy közeledik a január, úgy lesz egyre harapósabb; ne nagyon kerülj az útjába szerintem, úgysem értékeli.
Megpróbálok egyszer meglátogatni titeket, meg Rouenbe is be akarok venni ajándékot venni karácsonyra, ha Adrian engedi, akkor találkozhatunk.
gros bis
auroe
Oh perilous place walk backwards toward you
Blink disbelieving eyes chilled to the bone
Most visibly brave no aprehended gloom
First to take this foot to virgin snow
I am a magnet for all kinds of deeper wonderment
I am a wunderkind
And I lift the envelope pushed far enough to believe this
I am a princess on the way to my throne
Destined to serve, destined to roam
Oh ominous place spellbound and unchild-proofed
My least favorite chill to bare alone
Compatriots in place they'd cringe if I told you
Our best back-pocket secret our bond full-blown
I am a magnet for all kinds of deeper wonderment
I am a wunderkind
I am a pioneer naive enough to believe this
I am a princess on the way to my throne
Destined to seek, destined to know
Most beautiful place reborn and blown off roof
My view about-face whether great will be done
I am a magnet for all kinds of deeper wonderment
I am a wunderkind
I am a ground-breaker naive enough to believe this
I am a princess on the way to my throne
I am a magnet for all kinds of deeper wonderment
I am a wunderkind
I am a Joan of Arc and smart enough to believe this
I am a princess on the way to my throne
Chére Aurore!
Gondoltam írok neked egy e-mailt, mert már biztosan megtanultad használni az internetet! Jean-Pierre mondta, hogy ott laktok a szomszédban és hogy meglátogat néha. Tényleg nem jöhetsz vissza Rouenbe? Adrian azt mondta, hogy az rád is, meg Rouenre is veszélyes. Képzeld, volt Mikulás-napi ünnepség. Annyira jó lett volna ha itt vagy, mert szörnyű volt. Én nagyon szégyellem magam, de sírva szaladtam ki a közepéről. Pedig nagyon szép ruhám volt és Noémi még igazi sminket is csinált, meg olyanokat mondtak egy csomóan, hogy csinos vagyok, meg ilyesmi... De az Ősz udvar asztala nagyon szörnyű volt. Ott ült Adrian, aki egy óriási tuskó volt és Colette, aki meg olyen furcsa...és ott volt Jean-Pierre aki próbált kedves lenni, meg Noémi is, mert Geronimo, akinek ez volt a bemutatkozó főző estje azt mondta, hogy a tálalás miatt oda kell ülni. De úgy irigyeltem a Nyár udvar asztalát, ahol mindenki nevetett, mert nálunk mindenki csak bántotta a másikat, de főleg Colette és Adrian, aki nem is evett abból, amit Geronimo csinált, pedig biztos nagyon sokat dolgozott vele. És amikor megmondtam Adriannek, hogy ez biztos nagyon rosszul esett Geronimonak, akkor velem is bunkó volt, pedig még innivalót is vittem neki, hogy jobb kedve legyen. Meg nem kért fel senkit táncolni, pedig rajta kívül minden fiú felkérte a lányokat! És képzeld, táncoltam Sylvannel, és nagyon jó volt! Ő olyan ügyes! Teljesen úgy érzi magát az ember mintha tudna táncolni. Ja, és az este végére ráadásul Laura és Adrian összevesztek és most lesz egy párbaj kettőjük között, ami ráadásul nyilvános. Ezt a négy uralkodó dönötte el, és szerintem nem volt igazságos, mert Adrian egész este olyan bunkó volt, hogy bárki felidegesíthette volna rajta magát, és ráadásul egy kést is behozott a terembe, ami nem volt szabad. Az Ősz udvar első gyűlése - vagyis az enyém legalábbis - a párbaj után lesz, ami harcképtelenségig megy. Szerintem igenis elbizakodottság Adriantől, hogy azt gondolja ő fog nyerni.
Gyere vissza hamar, vagy legalább látogass meg minket, nagyon hiányzol! És remélem Jean-Luc és a kislány is jól van, meg az álmai.
Mostantól már én is titkolózhatok! És talán színes platánlevelek is hullanak majd a lábam alá...
Nos, a hang tulajdonosával nem voltam kisegítve. A franciául hablatyoló nő ugyanolyan meztelen, ugyanolyan összevissza kaszabolt bőrű, és szemlátomást ugyanolyan elveszett volt, mint én. Nem kérdeztem meg tőle, hogy került egy erdő közepébe. Sem azt, hogy miként tett szert szó szerint égnek álló hajra és kéregszerű bőrre. Cserébe ő sem firtatta, hogy – nos, igen, így jobban belegondolva az én áttetsző bőröm sem éppenséggel normális. Akkor és ott jobban érdekelt, hogyan jutunk ki, mint hogy hogyan jutottunk oda – az ég szerelmére, csak legyünk végre egy lakott településen, kerítsünk valami ruhát, valami harapnivalót, aztán kitalálom, hogy jutok el Bernardhoz – minden mással ráérek foglalkozni majd utána. Túlestünk egy gyors bemutatkozáson – Bonjour, Széchy Noémi – Aurore Lavalère, enchantée, enchantée – aztán találomra elindultunk valamerre, továbbra is kiáltozva. Gondolom szerencsénk volt: tíz perc sem telt bele, és megpillantottunk egy távoli tüzet. A magányos túrázónak, aki rakta, nem volt szerencséje. A reakciójából ítélve nem hiszem, hogy pont két meztelen, összevagdalt nő felbukkanására vágyott. Ami azt példázza, hogy az aránylag tisztességesebb férfiak ritka fajtájából való, és hogy – így utólag belegondolva – járhattunk volna rosszabbul is.
Aurore becsülettel megpróbált valami elfogadható magyarázattal előállni. Én nem zavartattam magam. Egyszerűen megköszöntem a felajánlott dzsekit, és közelebb kuporodtam a tűzhöz, míg a halálra rémült srác elrohant segítséget szerezni.
Rouen. Rouen közelében voltunk. Már nem kell sokáig várnom.
***
Szépen festhettünk, annyi szent. Az árvaházi nevelőnő azonban úgy tűnt, nem látja az abnormalitásunkat, az árvaházi egyenruháról meg (ami ugyancsak furcsán állhatott rajtunk) tapintatosan nem vett tudomást. Egyedül a lányt méregette gyanakvással – a lányt, akinek arcát finom macskaszőr, formás alakját pedig öt számmal kisebb egyenruha fedte, és láthatóan hazudott, mint a vízfolyás, nyomozásokról meg nemzetközi hatáskörökről. Kétségem sem volt felőle, hogy magunkfajta, akármit is jelentsen ez. De nem a lány érdekelt, sem pedig Aurore, aki hisztérikusan próbált valami számot újra- meg újrahívni. Kis, kézi telefonon, amit úgy neveztek, hogy „portable”. Hiába, 1999-et írunk. De nem is ez volt a fontos. A rendőrnőre figyeltem, aki a nevelőnővel ellentétben furcsán nézett mindhármunkra, és azt mondta nekem:
--Leellenőriztük az adatokat, amiket megadott. Stimmelnek, tényleg létezik ilyen személy, de – és itt kérdőn vonta fel a szemöldökét – Budapesten tartózkodik. Nem tudunk róla, hogy eltűnt volna.
Nem éreztem semmit, csak ürességet.
--Akkor nem tudok mit mondani – hallottam a saját hangomat. Ha Széchy Noémi, az érettségire készülő diplomatacsemete Budapesten van, akkor fogalmam sincs, hogy én ki vagyok.
Egyetlen fogódzó maradt. Egyetlen ember, aki biztosan hinni fog nekem. Vártam. Ha megtalálom, minden rendben lesz.
- Szóval.. megtudhatnám, miért áldozom fel éppen a szabadnapom? És miért utaztam át a fél országon?
- Azt hittem, szeretsz utazni- mondta Jean-Luc.- Csak egy kis kirándulás.
- Kirándulás? Marseilles-Rouen.. nem éppen a "kis vasárnapi kiruccanás"kategória.
- Jaj, Aurore, ne duzzogj már. Mindjárt ott leszünk.
- Fél órája is majdnem ott voltunk már. Mellesleg ezt a házat már láttam. Vagy háromszor.
- Jó. Ünnepélyesen elismerem, hogy eltévedtem. Tudom, hogy valahol itt kell lefordulni..
- Hú, Jean-Luc, ezt egyszer elsüthetnéd.. "Kedves utasaink, sajnos ma New York helyett Moszkvába repülünk, Grönlandnál rossz irányba kanyarodtam.."
- Nagyon jól tudod, hogy a koordinátákat nem én adom ki, hanem a légiirányítás, és nem is Grönland felé, mert ott.....
- Vicceltem, Jean-Luc! Hahó! V-IC-C!
- Rettenetesen humoros vagy, édes. És most varázsold ki istennői termeted a kocsiból, megérkeztünk.
Zöld pázsit, olyan friss és haragoszöd, amilyen csak tavasszal szokott lenni. Tulipánok -sárga, piros virágkelyhek bólogatnak felénk. A ház földszintes, fehér falai vannak, fa megersítéssel, mint az itteni házak többségének. A zsalugáterek csukva- aludni látszik a délutáni napsütésben.
-Tetszik?
-Nagyon szép.
- Aurore..én arra gondoltam, ide fogok költözni. Csendes kis vidéki élet, hosszú vacsorák nyári estéken, ilyenek.. Van...van benn egy kandalló is..
- Jean-Luc..
- Ne szakíts félbe, ezt a részt sokat gyakoroltam a tükör előtt. Szóval, Aurore.. én arra gondoltam.. hogy..hogy megkérlek, gyere, és költözz ide velem.. igen. Ez az, aminek látszik. Várj,mindjárt letérdelek, de átkozottul vizes a fű..
Hát ennyi. Egy régi ház, zsalugáterekkel, valahol Rouen külső részén.
Vissza kell mennem,és ki kell nyitnom azokat a zsalugátereket. Be kell gyújtanom a kandallóba. Otthon. Otthont kell csinálnom, neki, nekünk.
Tövisek mindenütt. Így kezdődött. Ami előtte van, azt köd fedi. Néha átsejlik valami a ködön, és akkor jobb szorosan behunyni a szemet. Tüskék, és egy keskeny ösvény köztük. Tudatában vagyok, hogy van kezem és lábam, de mire is jók? Igen, futok velük. Valami fénylő csíkot húzott előttem – egy fa odvában tompa dübörgés – fényforrás nélküli derengés – megkerülöm a fát, a csík elmarad mögöttem – ez minden, amire emlékszem. És ha valamit, hát ezt nem bánom.
Innentől tisztább a kép. Arra eszméltem, hogy egy havas erdő közepén állok – jobban mondva futok, még visz a pánikszerű menekülés lendülete. Lassan, egyesével szivárgott vissza a dolgok ismerete: fa, hó, fény – hideg.
Először az tudatosult bennem, hogy fázom. Aztán az, hogy a bőröm telides-tele karcolásokkal. Csak azután, mikor bizonytalanul kiáltozni kezdtem – hogy nincs rajtam ruha.
Erdő. Tél. Ez a valóság. Akkor… keresni kell egy lakott települést, embereket, ruhát, és…
Persze, tudom, hiszen ezért vagyok itt. Meg kell keresnem Bernard-t. Meg akartam kérdezni tőle, hogy miért nem írt, és…
Itt elakadt a fogaskerék.
Egyre jobban fáztam, és minden egyes vágás külön-külön égett a bőrömön. Homályos, kellemetlen érzésem támadt, mikor erre gondoltam – emlékfoszlányok arról, hogy van olyan, amikor az embernek nincs is bőre, csak…
Ösztönösen hátrapillantottam, de csak az erdőt láttam mindenütt. Kiáltozni kezdtem. Meglepetésemre válasz érkezett, szinte azonnal, francia nyelven.
Franciaország.
Rouen.
1990 nyara.
És akkor emlékeztem mindenre. Ősz volt, az érettségire és a felvételire készültem. Bernard látogatása óta talán másfél hónap telt el, de már vagy két hete nem írt, és a szorongás lassan állandó jelleggel belém ette magát. A mardosó kétségeket a gyakorlásba öltem; aznap is késő éjszakáig szenvedtem egy befőttesüvegekből álló kompozíció árnyékolásával. És a vonalak közül egy villanás erejéig egyszercsak egy arc nézett vissza rám.
Halálra rémültem; a paplan alá menekültem és ott reszkettem, amíg el nem nyomott az álom. De az arc akkor is tovább kísértett, és másnap is, az utcán, az előkészítőn, vonalakból, a fény játékaiból, a szem pillanatnyi káprázataiból.
Délutánra úgy felhúztam magam, hogy nekiültem lerajzolni a rohadékot.
Az ijesztő az volt, hogy tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Szinte nem is kellett néznem, amit csinálok. Mintha valami vezette volna a kezemet, hogy hol húzzak erősebbre egy körvonalat, hol hangsúlyozzam még a tónust. Volt egy pont, ahol azt éreztem, hogy most kész, és akkor… még emlékszem rá, hogy az arc… megmozdult, és…
Most pedig itt állok egy erdő közepén, és francia kiáltozást hallok.
Akkor már meg tudtam volna mondani a nevemet.
Mi mondható el egy macskává változott árváról, aki nem tudja eldönteni, hogy a melle vagy a farka a legnagyobb problémája? Szerencsére csak egy pár. igen.
Ophélie Silberhorn 1987-ben született valahol észak-Franciaországban és fél éves kora óta a roueni alapítványi árvaház lakója. Az alapítvány támogatásával az árvaház mindent megadott a gyerekeknek, amit csak a 20. század végén ilyen körülmények között lehetett. A gyerekek között Ophélie híres volt, mint a kerületi általános iskola kézilabdacsapatának tagja és hírhedt, mint lehetetlenebbnél lehetetlenebb történetek kitalálója. Kíváncsisága sokszor keverte kellemetlen szituációkba ahonnan jó esetben bőbeszédűsége ki is mentette.
Legutóbb még rendőr szeretett volna lenni, igazából detektív. Vagy leginkább titkosügynök. Persze akkor a szüleit is megtalálná. Így is lesz. Őértük bárhova elmenne. És bárhonnan visszajönne.
Ha tudtam volna.. Csipkerózsika felébredt száz év után, és a királyfival megtartják a hetedhét országra szóló lagzit. Ehelyett Csipkerózsika átvágja magát a tüskerengetegen, de a királyfi feleségül vette a gonosz mostohanővért...
És most itt vagyok, egy csonka családdal, ami az enyém is lehetett volna- sőt, az enyémnek kellene lennie!
Egy apával, aki kétszeresen gyászolja az elveszett szerelmét, és aggódik a lányáért.
Egy kislánnyal, aki azt hiszi, én vagyok a gonosz tündér, aki elvitte az anyukáját...
Jean-Luc.. azért még hátha rendbejönnek köztünk a dolgok. Türelem kéne. Meg idő. De egyikből sincs semennyi..
Vajon ünneplik-e a karácsonyt? igazi fával...vagy ez olyan tavaszos kérdés? Jajj, bár csak itt volna Aurore...ő biztos segítene nekem ruhát választani. Azt kérdezte, hogy mire vágyom. Én tudom, családra... De ő nem ezt mondta. Én sose tudom, hogy mit kérnek.
Mindenkinek vennék ajándékot. Noéminek papírt vagy színesceruzát, Aurore-nak egy szép táskát, Raulnak egy színes madarat, hogy ne legyen egyedül...Baba talán egy rózsaszín körömlakkot, Marco biztos örülne egy búvárszemüvegnek, Adriannek...valamit amitől nem lesz szomorú.
Én tényleg nem gondoltam komolyan. Csak úgy mondtam. Hogy tavasz. De lehet, hogy tényleg tavasz? Mert hát nem félek. De nem is vágyakozom. Szomorú is elég ritkán vagyok, dühös meg csak annyit, mint mindenki más. Nem haragszom senkire, és elbújni sem akarok. De nem tudok táncolni és nem vagyok olyan..oh jajj, én sose leszek olyan szép. és még táncolni sem tudok. Az alkoholnak meg rossz az íze, muszáj? Fel kell nőnöm, hamar. Remélem segítenek.
A Borostyán Korona birtokosa.
Haja nagyon vékony szálú, szinte bolyhos, és kissé mintha üveges lenne. a tövénél viszont kicsit megvastagszanak a szálak. Szeme borostyánsárga, szemöldöke sötétebb, barnásabb, és ez is inkább növényinek tűnik.
Mintha indák hálóznák be egész testét, nyakáig kúsznak - és lassan elmozdulnak néha. Hűvös van a közelében, és szinte mindig találni örö borostánlevelet vhol a környéken.
Kord zakót és inget szokott hordani, szövetnadrággal, és nyakában gyakran látni fa gyöngyös nyakláncot, néha tollakat, ha épp nem hord sálat.