Nos, a hang tulajdonosával nem voltam kisegítve. A franciául hablatyoló nő ugyanolyan meztelen, ugyanolyan összevissza kaszabolt bőrű, és szemlátomást ugyanolyan elveszett volt, mint én. Nem kérdeztem meg tőle, hogy került egy erdő közepébe. Sem azt, hogy miként tett szert szó szerint égnek álló hajra és kéregszerű bőrre. Cserébe ő sem firtatta, hogy – nos, igen, így jobban belegondolva az én áttetsző bőröm sem éppenséggel normális. Akkor és ott jobban érdekelt, hogyan jutunk ki, mint hogy hogyan jutottunk oda – az ég szerelmére, csak legyünk végre egy lakott településen, kerítsünk valami ruhát, valami harapnivalót, aztán kitalálom, hogy jutok el Bernardhoz – minden mással ráérek foglalkozni majd utána. Túlestünk egy gyors bemutatkozáson – Bonjour, Széchy Noémi – Aurore Lavalère, enchantée, enchantée – aztán találomra elindultunk valamerre, továbbra is kiáltozva. Gondolom szerencsénk volt: tíz perc sem telt bele, és megpillantottunk egy távoli tüzet. A magányos túrázónak, aki rakta, nem volt szerencséje. A reakciójából ítélve nem hiszem, hogy pont két meztelen, összevagdalt nő felbukkanására vágyott. Ami azt példázza, hogy az aránylag tisztességesebb férfiak ritka fajtájából való, és hogy – így utólag belegondolva – járhattunk volna rosszabbul is.

Aurore becsülettel megpróbált valami elfogadható magyarázattal előállni. Én nem zavartattam magam. Egyszerűen megköszöntem a felajánlott dzsekit, és közelebb kuporodtam a tűzhöz, míg a halálra rémült srác elrohant segítséget szerezni.
Rouen. Rouen közelében voltunk. Már nem kell sokáig várnom.

***

Szépen festhettünk, annyi szent. Az árvaházi nevelőnő azonban úgy tűnt, nem látja az abnormalitásunkat, az árvaházi egyenruháról meg (ami ugyancsak furcsán állhatott rajtunk) tapintatosan nem vett tudomást. Egyedül a lányt méregette gyanakvással – a lányt, akinek arcát finom macskaszőr, formás alakját pedig öt számmal kisebb egyenruha fedte, és láthatóan hazudott, mint a vízfolyás, nyomozásokról meg nemzetközi hatáskörökről. Kétségem sem volt felőle, hogy magunkfajta, akármit is jelentsen ez. De nem a lány érdekelt, sem pedig Aurore, aki hisztérikusan próbált valami számot újra- meg újrahívni. Kis, kézi telefonon, amit úgy neveztek, hogy „portable”. Hiába, 1999-et írunk. De nem is ez volt a fontos. A rendőrnőre figyeltem, aki a nevelőnővel ellentétben furcsán nézett mindhármunkra, és azt mondta nekem:

--Leellenőriztük az adatokat, amiket megadott. Stimmelnek, tényleg létezik ilyen személy, de – és itt kérdőn vonta fel a szemöldökét – Budapesten tartózkodik. Nem tudunk róla, hogy eltűnt volna.

Nem éreztem semmit, csak ürességet.

--Akkor nem tudok mit mondani – hallottam a saját hangomat. Ha Széchy Noémi, az érettségire készülő diplomatacsemete Budapesten van, akkor fogalmam sincs, hogy én ki vagyok.

Egyetlen fogódzó maradt. Egyetlen ember, aki biztosan hinni fog nekem. Vártam. Ha megtalálom, minden rendben lesz.

Tövisek mindenütt. Így kezdődött. Ami előtte van, azt köd fedi. Néha átsejlik valami a ködön, és akkor jobb szorosan behunyni a szemet. Tüskék, és egy keskeny ösvény köztük. Tudatában vagyok, hogy van kezem és lábam, de mire is jók? Igen, futok velük. Valami fénylő csíkot húzott előttem – egy fa odvában tompa dübörgés – fényforrás nélküli derengés – megkerülöm a fát, a csík elmarad mögöttem – ez minden, amire emlékszem. És ha valamit, hát ezt nem bánom.

Innentől tisztább a kép. Arra eszméltem, hogy egy havas erdő közepén állok – jobban mondva futok, még visz a pánikszerű menekülés lendülete. Lassan, egyesével szivárgott vissza a dolgok ismerete: fa, hó, fény – hideg.

Először az tudatosult bennem, hogy fázom. Aztán az, hogy a bőröm telides-tele karcolásokkal. Csak azután, mikor bizonytalanul kiáltozni kezdtem – hogy nincs rajtam ruha.

Erdő. Tél. Ez a valóság. Akkor… keresni kell egy lakott települést, embereket, ruhát, és…

Persze, tudom, hiszen ezért vagyok itt. Meg kell keresnem Bernard-t. Meg akartam kérdezni tőle, hogy miért nem írt, és…

Itt elakadt a fogaskerék.

Egyre jobban fáztam, és minden egyes vágás külön-külön égett a bőrömön. Homályos, kellemetlen érzésem támadt, mikor erre gondoltam – emlékfoszlányok arról, hogy van olyan, amikor az embernek nincs is bőre, csak…

Ösztönösen hátrapillantottam, de csak az erdőt láttam mindenütt. Kiáltozni kezdtem. Meglepetésemre válasz érkezett, szinte azonnal, francia nyelven.

Franciaország.

Rouen.

1990 nyara.

És akkor emlékeztem mindenre. Ősz volt, az érettségire és a felvételire készültem. Bernard látogatása óta talán másfél hónap telt el, de már vagy két hete nem írt, és a szorongás lassan állandó jelleggel belém ette magát. A mardosó kétségeket a gyakorlásba öltem; aznap is késő éjszakáig szenvedtem egy befőttesüvegekből álló kompozíció árnyékolásával. És a vonalak közül egy villanás erejéig egyszercsak egy arc nézett vissza rám.

Halálra rémültem; a paplan alá menekültem és ott reszkettem, amíg el nem nyomott az álom. De az arc akkor is tovább kísértett, és másnap is, az utcán, az előkészítőn, vonalakból, a fény játékaiból, a szem pillanatnyi káprázataiból.

Délutánra úgy felhúztam magam, hogy nekiültem lerajzolni a rohadékot.

Az ijesztő az volt, hogy tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Szinte nem is kellett néznem, amit csinálok. Mintha valami vezette volna a kezemet, hogy hol húzzak erősebbre egy körvonalat, hol hangsúlyozzam még a tónust. Volt egy pont, ahol azt éreztem, hogy most kész, és akkor… még emlékszem rá, hogy az arc… megmozdult, és…

Most pedig itt állok egy erdő közepén, és francia kiáltozást hallok.

Akkor már meg tudtam volna mondani a nevemet.