Tövisek mindenütt. Így kezdődött. Ami előtte van, azt köd fedi. Néha átsejlik valami a ködön, és akkor jobb szorosan behunyni a szemet. Tüskék, és egy keskeny ösvény köztük. Tudatában vagyok, hogy van kezem és lábam, de mire is jók? Igen, futok velük. Valami fénylő csíkot húzott előttem – egy fa odvában tompa dübörgés – fényforrás nélküli derengés – megkerülöm a fát, a csík elmarad mögöttem – ez minden, amire emlékszem. És ha valamit, hát ezt nem bánom.
Innentől tisztább a kép. Arra eszméltem, hogy egy havas erdő közepén állok – jobban mondva futok, még visz a pánikszerű menekülés lendülete. Lassan, egyesével szivárgott vissza a dolgok ismerete: fa, hó, fény – hideg.
Először az tudatosult bennem, hogy fázom. Aztán az, hogy a bőröm telides-tele karcolásokkal. Csak azután, mikor bizonytalanul kiáltozni kezdtem – hogy nincs rajtam ruha.
Erdő. Tél. Ez a valóság. Akkor… keresni kell egy lakott települést, embereket, ruhát, és…
Persze, tudom, hiszen ezért vagyok itt. Meg kell keresnem Bernard-t. Meg akartam kérdezni tőle, hogy miért nem írt, és…
Itt elakadt a fogaskerék.
Egyre jobban fáztam, és minden egyes vágás külön-külön égett a bőrömön. Homályos, kellemetlen érzésem támadt, mikor erre gondoltam – emlékfoszlányok arról, hogy van olyan, amikor az embernek nincs is bőre, csak…
Ösztönösen hátrapillantottam, de csak az erdőt láttam mindenütt. Kiáltozni kezdtem. Meglepetésemre válasz érkezett, szinte azonnal, francia nyelven.
Franciaország.
Rouen.
1990 nyara.
És akkor emlékeztem mindenre. Ősz volt, az érettségire és a felvételire készültem. Bernard látogatása óta talán másfél hónap telt el, de már vagy két hete nem írt, és a szorongás lassan állandó jelleggel belém ette magát. A mardosó kétségeket a gyakorlásba öltem; aznap is késő éjszakáig szenvedtem egy befőttesüvegekből álló kompozíció árnyékolásával. És a vonalak közül egy villanás erejéig egyszercsak egy arc nézett vissza rám.
Halálra rémültem; a paplan alá menekültem és ott reszkettem, amíg el nem nyomott az álom. De az arc akkor is tovább kísértett, és másnap is, az utcán, az előkészítőn, vonalakból, a fény játékaiból, a szem pillanatnyi káprázataiból.
Délutánra úgy felhúztam magam, hogy nekiültem lerajzolni a rohadékot.
Az ijesztő az volt, hogy tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Szinte nem is kellett néznem, amit csinálok. Mintha valami vezette volna a kezemet, hogy hol húzzak erősebbre egy körvonalat, hol hangsúlyozzam még a tónust. Volt egy pont, ahol azt éreztem, hogy most kész, és akkor… még emlékszem rá, hogy az arc… megmozdult, és…
Most pedig itt állok egy erdő közepén, és francia kiáltozást hallok.
Akkor már meg tudtam volna mondani a nevemet.
0 responses to "Hazatérés"
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Megjegyzés küldése
Rouen hangjai: