Nos, a hang tulajdonosával nem voltam kisegítve. A franciául hablatyoló nő ugyanolyan meztelen, ugyanolyan összevissza kaszabolt bőrű, és szemlátomást ugyanolyan elveszett volt, mint én. Nem kérdeztem meg tőle, hogy került egy erdő közepébe. Sem azt, hogy miként tett szert szó szerint égnek álló hajra és kéregszerű bőrre. Cserébe ő sem firtatta, hogy – nos, igen, így jobban belegondolva az én áttetsző bőröm sem éppenséggel normális. Akkor és ott jobban érdekelt, hogyan jutunk ki, mint hogy hogyan jutottunk oda – az ég szerelmére, csak legyünk végre egy lakott településen, kerítsünk valami ruhát, valami harapnivalót, aztán kitalálom, hogy jutok el Bernardhoz – minden mással ráérek foglalkozni majd utána. Túlestünk egy gyors bemutatkozáson – Bonjour, Széchy Noémi – Aurore Lavalère, enchantée, enchantée – aztán találomra elindultunk valamerre, továbbra is kiáltozva. Gondolom szerencsénk volt: tíz perc sem telt bele, és megpillantottunk egy távoli tüzet. A magányos túrázónak, aki rakta, nem volt szerencséje. A reakciójából ítélve nem hiszem, hogy pont két meztelen, összevagdalt nő felbukkanására vágyott. Ami azt példázza, hogy az aránylag tisztességesebb férfiak ritka fajtájából való, és hogy – így utólag belegondolva – járhattunk volna rosszabbul is.
Aurore becsülettel megpróbált valami elfogadható magyarázattal előállni. Én nem zavartattam magam. Egyszerűen megköszöntem a felajánlott dzsekit, és közelebb kuporodtam a tűzhöz, míg a halálra rémült srác elrohant segítséget szerezni.
Rouen. Rouen közelében voltunk. Már nem kell sokáig várnom.
***
Szépen festhettünk, annyi szent. Az árvaházi nevelőnő azonban úgy tűnt, nem látja az abnormalitásunkat, az árvaházi egyenruháról meg (ami ugyancsak furcsán állhatott rajtunk) tapintatosan nem vett tudomást. Egyedül a lányt méregette gyanakvással – a lányt, akinek arcát finom macskaszőr, formás alakját pedig öt számmal kisebb egyenruha fedte, és láthatóan hazudott, mint a vízfolyás, nyomozásokról meg nemzetközi hatáskörökről. Kétségem sem volt felőle, hogy magunkfajta, akármit is jelentsen ez. De nem a lány érdekelt, sem pedig Aurore, aki hisztérikusan próbált valami számot újra- meg újrahívni. Kis, kézi telefonon, amit úgy neveztek, hogy „portable”. Hiába, 1999-et írunk. De nem is ez volt a fontos. A rendőrnőre figyeltem, aki a nevelőnővel ellentétben furcsán nézett mindhármunkra, és azt mondta nekem:
--Leellenőriztük az adatokat, amiket megadott. Stimmelnek, tényleg létezik ilyen személy, de – és itt kérdőn vonta fel a szemöldökét – Budapesten tartózkodik. Nem tudunk róla, hogy eltűnt volna.
Nem éreztem semmit, csak ürességet.
--Akkor nem tudok mit mondani – hallottam a saját hangomat. Ha Széchy Noémi, az érettségire készülő diplomatacsemete Budapesten van, akkor fogalmam sincs, hogy én ki vagyok.
Egyetlen fogódzó maradt. Egyetlen ember, aki biztosan hinni fog nekem. Vártam. Ha megtalálom, minden rendben lesz.
0 responses to "Bienvenue"
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Megjegyzés küldése
Rouen hangjai: