Hülyülök már, zápul az agyam. 

Két hónap múlt el komolyabb trauma nélkül, rögtön le is álltam a jegyzetírással. Annyira ellustultam, hogy még a korábbi időszakban összegyűlt félnivalókat sem írtam le, botrány. Na, akkor most megpróbálom összerakni egyben, hogy mivel hogy állunk.

A beilleszkedés sikeres volt. Társadalmilag elismert, hasznos figurák vagyunk. A banda két tagja boldog, és első ránézésre fenntartható kapcsolatban él. Mivel a vállalhatatlan nagybácsi szerepe nem az a kimondott afrodiziákum, ebből én kimaradtam. Mint az később kiderült, én már elkövettem az összes párkapcsolati hibámat, amit el akartam, mostantól már csak a levezetés van.

A jó hírt veszem előre.

A Hajtónak vége. Mondtam, hogy egyszer karajra fogom bontani. Előadhatnám persze, hogy ő is biztosan csak áldozat volt, és hogy Odaát nem mindenkinek egyenlőek az esélyei. Gondolkodtam is ezen. Utána. Akkor viszont, amikor az egyik Elcserélttel a hóna alatt oldalazik az egyik sövénykapu felé, egyetlenegy dolog számít: az, hogy szüntesse be a harctevékenységet. Ha elfut, jó. Ha meghal, az is jó. Meghalt. Jó. Amúgy a város jön még nekem egy szívességgel.

Meg még egy jó hír.

Van két új Elcserélt. (Meg még egy, de azt majd a közepesek között. ORDNUNG MUß SEIN!) Rosalie és Matthias. Most landoltak. Végigkergettük őket a fél városon, hogy elmagyarázzuk, hogy nem akarjuk őket bántani és most már sorstársak, hosszabb távon barátok között vannak. Bár az utóbbi opcionális.

És még egy jó hír.

Újkori történelmet fogok tanítani az egyetemen. (Második világháború.) A papírmunka elintézve, az anyag összeállítva, a bokám lefosva. Dehogy tartok tőle, mitől tartanék? Sebaj, majd kapaszkodom a Nyár esszenciájába. Kemény leszek, erős leszek, szórakoztató leszek. És tanulságos. Szerencse fel!

A közepes hír.

Laura már tudja, hogy létezik olyan valóságvonal, ahol kivéreztet két Elcseréltet, hogy visszamenőlegesen elkerüljön egy katasztrófát. Vivienne tudja, hogy nem mehet a toronyba, vagy legalábbis azt, hogy erősen javasoltuk neki, hogy ne tegye, ahogy azt is, hogy az ereklyéktől igyekezzen távol maradni, mert nem tesznek jót. Ha már Laura: gyereke lesz, az elmondás szerint Adrian az apa, és ezt mi elhisszük.

A másik közepes hír.

Felvettük a diplomáciai kapcsolatot Marseille-jel, a köztársaságiakkal. Megbeszéltük, hogy beszélünk. A részletek szerencsére az uralkodók problémái. (Az már újabb fejlemény, hogy a királyságiak is bejelentkeztek, a lelépett, és azóta a hírek szerint felrobbantódott marseille-i gyík után kutatva. Őszintén, leszarom, mi lett vele. Nagy fiú már. Ráadásul, ha az ottani királyság nem tud rendet tartani, az nem az én problémám. Az egyetlen gond akkor lesz, ha a vele lévő vámpír esetleg elmulasztott megdögleni. Merde. Lehet, hogy ezt át kéne sorolni a szopós hírek közé.)

A harmadik közepes hír.

Átesett még korábban Nick, az az alak, aki Augustine-nel együtt tűnt el, és kísértette mindannyiunk álmait. Szegény barom, nem érti, hogy miért kerüli Augustine. Ráadásul annyira bele van kattanva a saját bajába, hogy nem látja a humort az egészben. Azóta beestek még páran, de őket össze kell írnom, mert velük ritkábban futok össze, meg... hát az van, hogy kezd ez már rutinná válni, és ami nekik egyedi és megismételhetetlen tragédia, az nekünk már eléggé kedd délután.

A semleges hír.

Sévere letette háromnegyed évre a koronát, és Jean vette át az uralkodói pozíciót. Jobbat tesz neki, hgogy nem rajta múlik, hogy falnak rohan-e az egész város Elcserélt lakossága. Sévere-t folyton maceráltuk, Jeannál ez alighanem elhagyható. Korrekt, lényegretörő figura, csak akkor lesz vele baj, ha hisz a csodafegyverekben. (Mint amilyenek például az ereklyék.) A csodafegyverekkel az a baj, hogy nem működnek, vagy ha igen, nagyon szétrakják a politikai térképet. Tisztán taktikai szempontból persze vonzó, hogy repülnek az ellenséges karok-lábak, csak ha a korábbi semleges erők ellenünk szállnak be a buliba, ott patakvér lesz. Ami rosszabb, hogy a mi patakvérünk is.

Az ellentmondásos hír.

Unokáim közül az egyik valószínűleg keres, valószínűleg ért valamelyest a varázslatokhoz, valószínűleg nem mentorral próbált megkeresni, és valószínűleg Párizsból. Megegyezős egyezségek köttettek a túlélése érdekében. A többit majd meglátjuk, ez túlnyomórészt rajta fog múlni.

A rossz hír.

Ereklyék, többes szám. A jogarról meg a kardról tudtunk. A marseille-iek szétszedték a palástot. A többi változatos, ismeretlen helyen. Hatalmat adnak, de cserébe elnyelhetik a hordozóik lelkét. Na, és kik a jogar lovagjai? Na, kik?

A másik rossz hír.

Két igaz tündér is bekószált a csapat valamelyikének álmába. Sikerült meglógni előlük, de csak remélni tudjuk, hogy nem fogtak szagot.

Szóval zajlik. De nem szép.

Szépen sorban derülnek ki a titkok és a talányok, szépen sorban, mint az aknamezőn. Nincsenek nagy felismerések, csak szépen lassan átépül a valóság körülöttem. Már a hang is kiszámítható a fejemben, ami folyton sört követel, és filléres bölcsességekkel traktál cserébe. „A lényeg, hogy Elcserélt vagy, oszt’ kész. Sosem lehetsz többé ember, ez van. Erről gondoskodtak a tündérek, a Sövény, meg az, hogy egy madárijesztő bámul vissza, ha tükörbe nézel.”

Az Elcseréltek társasága, ha nem is zökkenőmentesen, de általában próbál együttműködni, még ha látszólag nem is tudja néha, merre van a felfelé. A Nyár udvar újabb taggal gyarapodott: a Weasley-ikrek cselekvőképesebbik tagja, aki láthatólag alkalmasabb az ilyesmire, jelentkezett, és egy goblinnak nevezett sövénylakó agyonvágása után be is vettük a csapatba. A másik Weasley csak követte volna ide, így őt megkérte Jean, hogy gondolja ezt át még egyszer.

David még mindig nem tért magához, pedig rohadtul jobban tenné, mert kezd már túl sűrű lenni a táncrendem. Amíg én ugyanis udvari kötelességeimmel voltam elfoglalva, a kétfős hölgykoszorút először el akarta rabolni egy terepjárónyi öltönyös, aztán meg rájuk rontott egy vámpír is. Baj is lett volna, ha Marco – asszem ő volt – be nem esik közben, és el nem ijeszti. (Hááá, és persze ez még nem azt jelenti, hogy nincs vámpírszolga, sőt!) Köszönhetően ennek a kalandnak, be kell jelentenünk minden mozgást, és senki nem közlekedhet egyedül. Minden uralkodó egyenes parancsba adta, ami azért külön fájó, mert ezt be kell tartanunk, ha tetszik, ha nem.

A Hajtónak nem akadtunk a nyomára, de nincs nekünk olyan szerencsénk, hogy megette volna a fene.

Az álommanó átment slendriánba, ezért aztán Augustine volt haverjáról/kollégájáról álmodtunk, aki zsíros füstből szőtt, eltorzult arcával üvöltötte a nevét. Küldött volna neki táviratot inkább, most mit vár, mentőakciót?

Mégis, az állatkerti felvonulás ellenére egyre erősebb bennem a gyanú, hogy engem itt nem a krízisek, hanem a hétköznapok fognak kicsinálni. Ez egy kisváros. És igen kevés az Elcserélt. És kevés helyre mehetek úgy feltűnés nélkül, hogy mégsem ismer senki. Itt, ha részegen gajdolva tántorog az ember az utcán, nem csak, hogy elviszik. Megismerik másnap. Még csak egy csempészbandát se lehet itt alapítani, mert helyi illetőségű vagányok alig vannak. Se piac. Átmenőforgalom az még csak lenne, azzal talán lehet valamit kezdeni később, de finoman kell ennek nekimenni, mert az Elcserélteknek nem csak úgy megy a megpattanás, hogy felülnek egy pékárus furgonra, és irány a nagyvilág. A narkót itt öltönykéknek terítik, fegyvert maximum rendőrnél látni, az alkohol legális, kölykökhöz meg nőkhöz meg nem nyúl az ember. Ez egy rendes hely! Kijövök a Sövényből, és egy kikúrt kisvárosban bírok megtelepedni! Kínomban már törvényes üzleten kezdtem el törni a fejem. Mindegy, voltam én már becsületes vállalkozó, hatvankettőig, csak akkor mocskos sok pénzért. Ehelyett meg azt fogom tanítani mindenféle fogalmatlan úrigyereknek, hogy hogyan kell megúszni egy késes hiriget, apróért. Esetleg úgy megvágni valakit, hogy utána ne zárjanak be a zsandárok, de az már a haladó tananyag lesz. JT segített összerakni az anyagot – ő vívást oktat, de nem ám a versenysportot. Meglátjuk, hogyan válik be a dolog, addig is eladó leszek a vasboltban.

A régi dicsőségem már csak azért is késel az éji homályban, mert már második alkalom óta én vagyok a legjózanabb az esti mulatozások során. Mégiscsak más az, amikor az ember az állandó jellegű tettestársaival nézi a napfelkeltét, és próbálja eldönteni, hogy vajon sirály szart a poharába, vagy a bor magától ilyen borzalmas, meg más az, ha az ember húsz évvel idősebb az ivótársainál, akik amúgy mind nők. Ilyenkor hiányolom Davidot, ő legalább tud is inni. Legalább Augustine és Vivienne jól szórakoztak, Julie meg jól kiütötte magát, de sebaj, majd megtanulja.

Kiadták ukázba, hogy nézzük meg, mi van a Dióban. A Dió egy hely a Sövényben, ahol egyszer már jártunk korábban. Kinézetre épp olyan, mint egy dió felső fele, csak akkora, mint egy katedrális, amelyet függönyrendszerrel osztottak több részre, na, itt régészkedtünk. Volt itt minden, általában limlom és használhatatlan szemét, de találtunk egy ládát az Ősz udvar trónja alatt (mind a négy udvarnak volt ott trónusa), amit leadtunk az Ősz udvarnak, és a korábbi időszakok krónikái kerültek elő belőle. Nem mondom, szívesen rátenném a kezem, mert borzasztóan aggaszt, hogy olyan terepen tevékenykedünk, aminek a múltjáról nem tudunk semmit. (Főleg azt nem tudjuk, hogy pontosan mi tüntette el az összes Elcseréltet a környékről.) A kutatás során találtunk egy lejáratot, és kiderült, hogy a Dió alsó fele valamiféle temető. Vagy hullaraktár, ezt nem sikerült tisztázni. Esetleg áldozókamra. A lényeg, hogy a Dió alsó felének anyaga üvegként törik, és az idők során magába nyelte az oda vitt testeket, amelyek vagy csontvázak voltak ekkor, vagy nem. A tetemek évtizedekkel ezelőtt kerülhettek oda, közelebb a százhoz, mint nem. Bizarr, de egyelőre nem tudjuk hová tenni. Ahogy a többi fura eseményt, az Elcseréltek ugrásszerűen növekvő számát, és egyéb hülyeségeket sem.

Ide tartozik, hogy egy beszélgetésből kiderült: Rouenben a kapukat egy szellem őrizte, egészen a közelmúltig, amikor is Ophélie-t kérte volna cserébe, hogy tovább nyújtsa a szolgáltatást, mire a helyiek közölték, hogy kapja be. A szellem aztán tisztázatlan körülmények között méginkább halott lett, viszont azóta van átjárás a Sövényből Rouenbe.

Muszáj lesz tovább kaparnunk az információk után, és tovább kell szervezni a bandát, különben a felkészületlenségünk elkerülhetetlenül a seggünkbe fog harapni.

...naná, hogy meglépett az a rohadék. Mentségünkre szolgáljon, hogy csíkot húzott a gatyájában közben. Volt valami trükkje, amivel védekezett a karmaim ellen, kaptam is egy szép nagy maflást, de még így is jobban megúsztam, mint David, aki éber kómában végezte. Kergettük még egy darabig a Sövényben, de JT-n kívül nem találtunk senkit. Visszajöttünk, pihenés.

Kezd hírem menni a városban, ennek nem tudom, hogy örüljek-e. A Hajtó lerohanásának történetét már több helyről hallottam vissza, a közvélekedés a „szép próbálkozás volt, kár, hogy nem jött össze” felé hajlik, kivéve Colette-et, aki nyugodtan beállhat a helyemre, ha olyan jól tudja.

Másnap meglátogattuk Davidot - szegény jókorát koppant, de az orvosok megnyugtattak, hogy vagy magához tér, vagy nem -, majd később Blaise-t is. A fiatalemberrel volt egy kisebb összezördülésünk korábban - jelentéktelen nézeteltérés az etikett kapcsán - de most nem őt ütöttük, így egy fokkal hálásabbnak tűnt, ha hasznosabbnak nem is. Elregélte, hogy véletlenül futott bele a Hajtó a biliárdszalonban, és amikor Blaise rájött, hogy valami nem kóser vele, drága csimotánk fegyvert szorított az oldalához, és elkezdte kifelé terelgetni. Aztán jöttünk ugye mi. A nap többi részét és a kora estét is csaliként töltöttük, de a vámpírivadéknak se híre, se hamva. (Lehet, hogy gyanút fogott.)

Hát ha már elsőre nem sikerült felboncolni a Hajtót, legalább a terveket elkezdük rá kovácsolni, ami máris több, mint amit vártam.

Vivienne, a negyedik sorstársunk, végül elhatározta, hogy a Tél udvar tagja lesz. Fel is vették. (Tényleg én voltam az egyetlen, akinek produkálnia is kellett valamit, hogy bevegyenek? Botrány.) Húsz év fölöttinek néz ki, időnként viszont úgy viselkedik, mint egy gyerek, mint ahogy azt korábban mondtam is. Amikor az egyetemi csehóban „Apunak” nevezett, azért megroppant a kezemben a pohár. Az eddigi mért eredmények alapján kettőből nulla kölöknek voltam jó apja, szóval a tapasztalatok nem biztatóak.

Tovább jártam a várost, kezdem már valamelyest kiismerni. Hamarosan jön az emelt szintű kurzus, amikor a zsebesek, narkókereskedők, örömlányok, gyalogrendőrök, és egyéb vidám munkadarabok vadászterületeinek határait fogom felderíteni. Bízzunk benne, hogy mindannyian túlélik közülük. Érkezésemkor elgondolkodtam azon, hogy alvilági tapasztalataimat bűnözői karrierem újjáélesztésére fogom használni, de részint kockázatos, másrészt sok értelme nincs, ha nem tudom elhagyni Rouent.

Marad a rút legalitás. Hétfőn kezdek a vasboltban, ideiglenes jelleggel. Ha sikerül elég pénzt összekalapozni, meg fogok próbálkozni egy magánnyomozó irodával. Nem vagyok egy Clark Gable, de lopózni tudok, nem vagyok feltűnő, és el tudok készíteni pár képet. Meglátjuk, ebből mi lesz.

Nem sikerült kideríteni, hogy a szokásosnál is hülyébb álmoknak mi az eredete. Colette azon kívül, hogy leereszkedő volt és közönyös, semmivel nem tudta előrébb segíteni ezt a kutatási vonalat, így nem tudjuk, hogy a jogar, amit olyan ügyesen elhoztunk idáig, egy teljes koronázási ékszerkollekciónak egy darabja-e, vagy ne keressünk tovább; nem tudott mondani semmit a roueni királyságról sem; ahogy arról sem, hogy az, hogy a nyomorult jogar beszélt álmunkban, vajon mit jelenthet. Cserébe kaptam tőle egy egyelőre igen visszautasíthatónak tűnő üzleti ajánlatot. (Segít némi kontrollt nyerni az álmaim felett, cserébe. Cserébe mondjuk nem őrülök meg valami álombeli rém miatt, és kapom szét, mint Floki a lábtörlőt. Miért, mit hitt, kényelmi szempontok miatt akarok ilyesmivel szórakozni?) Mielőtt elkezdenék vele tárgyalgatni, megpróbálom megkérdezni Aurore-t is, ő úgy tűnik, szintén ért ahhoz, hogyan kell megvédeni az álmainkat a külső hatásoktól.

Az az én nagy nyavalyám az egésszel, hogy úgy tűnik, mintha mi négyen lennénk csak azok, akiket aggaszt annyira, hogy elkezdjünk szervezni valamit. Annak idején volt egy olyan mondás, hogy „ha egy szar melót bíznak rád, hibázz - különben legközelebb is rád osztják, mondván, hogy te értesz hozzá.” Nagyon gyanús, hogy az udvarok közötti közvetítés a végén rajtunk fog maradni...

Na, ez a kemény, nem a vídia. Alaposabban körbenéztünk Rouenben, és a hely szervezettsége finoman szólva sem nyűgözött le minket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyénileg – pár, jól azonosítható ökör kivételével – ne lennének tehetséges, segítőkész, de legalábbis elviselhető alakok. (Noémi más tészta, de amíg csak a sarokban játssza a sértődöttet, és nem keresi a bajt, leszarom.) Amit viszont szigorúan magánjelleggel leszűrtem az eddigiek alapján, hogy az információk megosztása alkalomszerű. A gyűjtése is, teszem hozzá.

Emiatt aztán, mivel a hagyományos gerillataktika teljesen működésképtelen egy ekkora városban – nincs hová menni –, jó eséllyel a kezünkbe fogják adni a seggünket abban a szent pillanatban, hogy valami komolyabb rémnek eszébe jutunk. A képet külön árnyalja, hogy legalább egy komolyabb buli volt az elmúlt évtizedben, egyszer meg, jóval korábban, le is nullázták a cseregyerek-állományt. Tanulni nem tanult belőle senki.

Udvart választottunk, szigorúan tudományos alapon, még mátrix is volt benne. Augustine a Tavasz udvart választotta – szerintem azért, hogy hergelhesse Sévére-t – David kizárásos alapon az Ősz udvar tagja lett, én meg mentem ütni-vágni-amputálni a Nyárba. Opciónak maradt volna még a Tél, de egyrészt nagyon búvalbélelt a társaság, másrészt ezek a modern információgyűjtési technikák – számítógépek, ilyen-olyan jeladók – nekem már túl magasak, a negyven éves ismereteimmel meg kitörölhetem.

Az udvarokhoz csatlakozást megelőző próba Rouenben opcionális, udvara válogatja. Tévedhetetlen érzékkel választottam ki azt, ahol ezt komolyan veszik. Nem is lepett meg kimondottan, mert a Nyár udvar az, amelyik jellegéből adódóan rendszeresen összeakaszkodik a Sövény, esetleg Árkádia szülötteivel. (Az utóbbit ritkán, gondolom, mert még egész sokan élünk.) Ha már egyszer elmegyek portyázni valakivel, jobb előre tudni, kitől mire lehet számítani. Az én vizsgafeladatom egy hangyaboly volt, ami a Sövény egyik útján zabálta magát lassan előre, és gyakorlatilag minden élőlényt elpusztított, amivel szembekerült. Ideát Julie, a vidám, de kissé szétszórt (ez de szar volt) robbantós leány vigyázta a terepet. Amikor aztán rájöttem, hogy a fegyverzetem alkalmatlan a feladatra, végül hozzá vonultam vissza taktikailag, kaptam is egy lángszórót, amivel boldogan fel is gyújtottam. A hangyabolyt. (Infó a jövőre: a Sövény nem ég, viszont a füstje bódít.) Este győzelmi sörözés a Nyár udvar tagjaival. Alapvetően mindenki jónak tűnik abban, amit csinál, de tartok tőle, hogy a szervezetlenségünk egy napon vissza fog ütni.

Belefutottunk a Hajtóba. Kiderült, hogy mindhármunk eltűnésében segédkezett, az elmélet du jour szerint ő is Elcserélt, aki érdekből, kényszerből vagy számításból, de a tündérek seggében van, és azon van, hogy embereket vagy a saját fajtáját átlökdösse a Sövényen túlra. Hogy csapták volna a falhoz a hülye fejét, amikor megszületett. És most megint itt eszi a fene. Szóltunk a nagyfiúknak, de cseppet se meglepő módon nem sikerült nyomon követniük azt a szubhumán, áruló taknyot.

Szereztünk egy lakást. Nem ám vettünk, ez az árkádiai menekülteknél nem így megy. Alkut kötöttünk, kérem. Egy évig együtt maradunk, és csonttörésig bezárólag igyekszünk egymást megmenteni, ha úgy adódik, cserébe lesz hol laknunk. Nem mondom, álltam már össze rosszabb arcú és kiállhatatlanabb társasággal is, kevesebbért. Az alku teljesítése Sévére-re esett, aki egy használaton kívüli, korábban arcát vesztett Elcserélt házát ajánlotta fel a számunkra, de cserébe…

intermezzo: errefelé egyre sűrűbben történnek izgalmas dolgok. Nem elég, hogy egy ikerpár is talajt fogott a környéken, de beesett egy olyan sorstársunk is, aki kilenc évet élt a normál valóságban, és tizenhatot Odaát. Mivel az ő érkezésénél nem volt ott a szárazdajka-különítmény, elmondott mindent az első arra járónak – gondolom – amire teljesen logikusan, ámde igen szívtelenül beszállították a környéki szanatóriumba, kivizsgálásra, szép kilátással a kényszergyógykezelésre. Némi kommandózást, szabotázst és egyeztetést követően sikerült meggyőznünk arról, hogy ismerjen el minket rokonainak, így végül ki tudtuk hozni. Nem nagyon tudom hová tenni, néha úgy viselkedik, mint egy gyerek, néha olyan, mint egy fiatal nő. Intermezzo vége.

…háhá, hát persze, hogy cserébe. Szóval állítólag Barbara él, és ha él, akkor beszélt is, és az ő iránymutatásai alapján egy vámpír vagy vámpírszolga átruccant ide Párizsból, körülnézni. Mi elvállaltuk, hogy eljátsszuk a csalikacsa szerepét, és majd az izomfiúk karajra bontják az illetőt, cserébe, hogy valami esélyünk is legyen, a Wyrd a természetfeletti fenyegetések érzékelésének képességével ruházott fel. Kikérdeztük az Ősz udvar főhajjakendjeit, hogy mit lehet tudni a vámpírokról – hát, ezzel is ki vagyunk segítve, mondhatom. (Súgok: a lángszóró, főleg, ha napalm-B van benne, a legtöbb dolog ellen egész jó.)

Miért is képzeltem, hogy Rouenben érdemes tervezni bármit is? Gardedámjaink nem voltak elegen ahhoz, hogy rendesen nyomon tudják követni a vámpírszolgát, akit egy egyetemi kocsmában szúrtunk ki, és meg tudott pattanni. És még Rouen temérdek történelmi nevezetességét is mind egy szálig felderítettük, ha Colos Matthieu lepukkant talponállóját nem számítjuk, mert azt csak én derítettem fel, egy terepbejáráson.

Ezek után eldöntöttük, hogy ezzel a tempóval sose jutunk semmire, így ideje magunknak kézbe venni a dolgokat. Az esti kötelező csalikacsa-hadművelet során sikerült kiszúrni, hogy valaki a nyomunkban van. Na, gondoltam, kerülök egyet, de észrevehetett, aki követett, mert nem láttam senkit, hiába kerültem a hátába. Volt ott viszont egy koldus, akinek rohadtul nem kellett volna ott lennie – amikor viszont dobtam egy tízfrankost, úgy mozdult rá, mint a villám. Augustine-ék ezalatt elmentek a pláza felé, jobb híján utánuk eredtem. Hát látom ám, hogy nyílik a pláza üvegajtaja, kitántorodik rajta egy régi jó cimbora – akit Daviddal kioktattunk a hölgyekkel való elvárt bánásmód rejtelmeiről, de túlélte – és mellette elrohan, ki más, mint a mi drága Hajtónk.

Említettem már, hogy én ezt a rohadékot fel akarom koncolni? Biztos említettem. És nem szívesen csinálok segget a számból. Nem vett észre, így aztán szépen a hátába kerültem, és belevágtam a karmaimat.

A fene gondolta volna, hogy ilyen hosszúra tud nyúlni néhány másodperc…

Amikor vége lett végre a háborúnak, és a boche-ok eltakarodtak végre vissza, ahová valók, mocskosul meg voltam róla győződve, hogy egy olyan tökös legény, mint Jean-Baptiste Billout, most megcsinálhatja a szerencséjét. Hát, mint azt a tapasztalatok mutatják, huszonéves fejjel tudja az ember a legnagyobb ökörségeket kitalálni.

Negyven év. Negyven telibevert év egy rémálomban. Ezt annak a szemétláda Hajtónak köszönhetem, és ha még lenne kihez, imádkoznék, hadd verjem le rajta. Csak egyszer. Oké, kerekítettem, csak harmincnyolc. Letöltendőnek is durva. Ez, ennyi jutott. Közben alighanem szétrohadt a családom, odalett a vagyonom, a lányom úgy nőtt fel, hogy csak egy halvány, alighanem keserű emlék voltam neki. Lehet, hogy van egy unokám, és ha belehúzott, talán még dédunokám is, és sosem láttam őket. Ahogy a dolgok állnak, nem is fogom.

Szép.

És mire használta a világ ezt a harmincnyolc évet? Ennyi idő alatt két generáció is meg tud halni, ha igyekszik, erre annyit sikerült elérni, hogy gyorsabban és több ember tud hülyeségeket beszélni, mint ’62-ben. Mobiltelefonok, mindenütt tévé, számítógépek, és dohányozni tilos táblák.

Szép.

Amikor belefutottam Augustine-be a Sövényben, egyik pillanatról a másikra éltem. Elég hamar szétmállik az ember gyereke Odaát, és hamar értelmüket veszítik azok a szabályszerűségek, amelyek az emberek világában segítenek megszervezni egy átlagos napot. A botomon és az utolsó szál talpatlan Gauloises-omon kívül nem maradt nálam és belőlem semmi. Elég szar élmény volt, amikor elkezdtek visszatérni a normalitás emlékei, mit ne mondjak. Mindegy, annyi azért maradt még belőlem, hogy amikor elkezdett gyűlni a Köd (amiből lidérces rémek szoktak előkolbászolni), még odavessem neki, hogy fusson, amerre lát – hiába fogott rám fegyvert, van, amikor jobb futni, mint a múltbeli sérelmeket felhánytorgatni.

Aztán beesett Barbara és David, akik egy jogart kísértek. Szállítottak. (Az csak később derült ki, hogy beszél az istenadta.) Egy vasajtót nyitottak ki, de rájöttek, hogy nem annyira vidám a helyzet, én meg, reménykedve, hogy azon csak nem jön át a Köd, utánuk mentem, visszafelé. Ide. Mármint a Földre. Párizsban fogtunk végül talajt, előtte csak egy, két nőből összefércelt húsbáb elől kellett elfutnunk.

Párizsról mindig tudtam, hogy alja egy tetű hely, ehhez nem kellett idejönnöm. Mire nagy nehezen kivergődtem abból a sokkból, amit a visszatérő emlékeim és az eltűnésem óta eltelt idő jelentett – remélem, ezt a többiek nem vették észre rajtam, mégse vagyok nyivákoló csecsemő – kiderült az is, hogy nem kéne itt töltenünk az éjszakát. Hogy miért, annak az elmondásával nem nagyon fáradt se David, se Barbara, de fene biztosak voltak a dolgukban, hát gondoltam, rájuk hagyom.

David nem szívesen beszél arról, ami Odaát meg a visszaérkezése óta történt vele, úgy tűnik. Meg is tudom érteni, bár néha kurva jól jönne, ha a rémekről és a veszélyekről szerzett ismereteim nem férnének rá egy zsebkendőre. Augustine eléggé kiakadt, de ez is érthető - ahhoz képest, hogy valaki ellopta az életét, még mindig egész jól viseli.

Elindultunk hát a Gare du Nord felé, mert, jobb híján, én is megígértem a jogarnak, hogy elviszem Rouenbe. Marseille-től, ahova valósi vagyok, mindenem viszketett. Negyven év után hazaállítani, hogy „helló, drágám, megjöttem, milyen szépen kirittyentetted a mauzóleumodat?” Az kéne még. Hogy Augustine miért ment bele, azt nem tudom: négy hónapot még egy rendesebb sérülés miatt is ki lehet hagyni a munkából. Lehet, belejátszott a döntésébe, hogy amikor eltűnt, a helyére egy másolatot tettek, és a kópia, köszönte, jól átvészelte ezt az időszakot.

Ha már kópiák. Belefutottunk egybe a Gare du Nord-nál is, és persze, ahelyett, hogy elsunnyogtunk volna a balfenéken, Augustine odament hozzá beszélgetni. Innentől fogva elég nehéz volt megmagyarázni Indigónak, hogy mit keres a mi társaságunkban, és miért a Rouenbe tartó vonatra akar felszállni. Barbara elmondása alapján a másolatok piszok rosszul viselik az eredetijük megjelenését, és hisztisek lesznek. És megpróbálják karajra bontani az illetőt. Nosza, menjünk, kapjuk el az indigót, mondja Barbara. Menjünk, mondom én. Valahogy sikerült elvegyülni a tömegben, követni a fickót egy nyugis környékig. Balról konténer, jobbról sikátor: ennél jobbat keresve se lehetett találni. Az árnyak szeretik a burámat valamiért, hát gondolták, elrejtenek a figyelő szemek elől, amíg vesén szúrom az indigót. (Mocskosul reméltem, hogy az volt, mert végig az járt a fejemben, hogy ha Barbaráék átkúrják az agyam, akkor rám rohad a műanyag lakat, mire kivégeznek.) Az volt. Az erkölcsi dilemma helyére rögtön jött egy másik, amikor Barbara akkorát kapott valakitől, hogy végigszántotta az aszfaltot. Engem pisztollyal fenyegettek, de lerendeztem az illetőt egy kis árnyjátékkal: amíg azt kereste két kézzel, hol felejtette a seggét, én döntéshelyzetbe kerültem. Menjek-e vissza Barbaráért, vagy maradjak? Mire végiggondolhattam volna, már ott is voltam nála, próbáltam kivonszolni. Erre valaki úgy kirántotta a kezemből, mint a rongyot. Na, ekkor már futottam, mint a seggberúgott kölyökkutya: nem tudtam hányan vannak, hol vannak, mi van náluk, a hősiesség-kvótám meg már egy életre betelt. Vissza a pályaudvarra, indulás.

Háromnegyed óra múlva megérkeztünk Rouenbe. Augustine-nak még belefért egy igen élethű rémálom is, amiből, ha nem ébresztem fel, alighanem szemek nélkül ébred fel. Mint az kiderült, az indigók képesek a népeket álmukban abajgatni. Nálam mondjuk téphetnek sorszámot Strauss őrnagy, a sameszai, a fináncok, a Sövényből csempészett emlékek meg az egyéb rémálom-alapanyagok mellett, hogy éppen melyik lesz felül.

Leszállítottuk a jogart, volt is nagy örülés. Megismerkedtünk a helyiekkel, élen Sévére-rel. A bandáról majd később, de röviden: csoda, hogy a hely még áll. Az elmondások alapján '90-ben is volt egy nagyobb mészárlás, meg '96-ban is volt valami botrány, szóval annyira mégsem méznyalás az itteni élet, mint amennyire lazán veszik itt a dolgokat. Szerintem egy darabig lakatot teszek a számra, és csendesen kussolva próbálom kipuhatolni, mi a franc is folyik itt.

És közben várhatóan széjjelkapok pár embert, rémet, miegyebet. Ha már felcsaptam a Nyár udvarába...