Még reggel van, mikor a busz begurul Louvres határán és elérjük a külső kerületeket. Ismerős házak közt suhanunk az üres, néma első napján az évnek. Észrevettétek, hogy ez a nap mennyire csiga lassan, unalmas álmossággal és magányosan telik minden évben? A legtöbben másnaposak, akik pedig nem, azok is jobbnak látják otthon maradni. Oda már a karácsony meleg, szeretettel teli békéje, azt a szilveszteri petárdák és a pezsgősdugók szerterobbantották. A tél is latyakos, piszkos havas arcát mutatja, a fenyőágakat vizes súly nyomja le, nem pihe-puha paplan borítja már. Alig jött szembe velünk autó, utas se nagyon volt rajtam kívül. Volt időm és lehetőségem merengeni az elmúlt hetek eseményein.

Szövetségeken, olyanokon, amikről kiderült, hogy mit sem érnek. Elcserélteken, akik idegenebbek voltak még a Gazdánál is. Dallamokról, amikhez képest ennek a hegedűnek a játéka himnusz a szívnek. Embert öltem, hogy megmentsem azokat, akiket a barátomnak hittem. Kardot döftem a testébe a srácnak, akinek a meglepett, kétségbeesett tekintete remélem, hogy mindig velem marad. Figyeltem, igyekeztem megérteni azt a világot, amibe akaratomon kívül cseppentem bele. Nem akartam mást az elején sem, csak hazajönni. Apához, a könyvekhez, a műhelyhez, a szobámhoz. Ez lett volna az első karácsonyunk anya nélkül és helyettem valami szörnyeteg volt ott apával. Helyette egy számomra idegen város idegen elcseréltjeiért próbáltam küzdeni. Azt hiszem ezért sírok, nem másért. Azt mondják, hogy Szövetségben vagyunk erősek, nagy sz-el, de azt hiszem, hogy tévednek. Nem varázslatos esküktől és uralkodóknak tett fogadalmaktól leszünk erősek, hanem attól, ha odafigyelünk egymásra, ha önzetlenül is segítünk, ha túl tudunk lépni a saját személyiségünk alkotta korlátokon a másikért.

A busz lassan elhagyja a várost, sietve nyúlok a jelzőgomb felé. Ahogy eltávolodik tőlem, vizes sarat fröcsköl két irányba, én pedig felnézek a kis dombra, ahol az otthonom áll. Még néhány óra sötétedésig, amikor felgyullad majd a fény. Várni fogok, amíg a sápadt nap lebukik a horizont mögé, amíg apám nyugovóra tér. Azt hiszem, ő az én egyetlen szövetségesem. Remélem csak, hogy nem érkezem későn. Lesz talán éjfél is, ha bírja még a munkát. Ekkor fogok bemenni és pontot teszek ennek a fejezetnek a végére.

Az árokparton hórihorgas, hosszú kabátos, hóna alatt válltáskát és furcsa papírtartót szorongató alak siet végig. A kerítést egy helyen ismerősként bontja szét és bújik be a gyümölcsfák és málnabokrok által benőtt kertbe. Nem törődik vele, hogy a tüskék végikarcolják arcát, hajába kapaszkodnak és feltépik kabátjának szövetét. Furcsa, de alig venni észre, ahogy a bokrok sötétje előtt mozog, majd meglapul a kis fészer oldalában. A táskáját betuszkolja a hóval teli öreg talicska alá, a papírtartóból pedig egy kardot húz elő. A papírtartót is a táska mellé rakja, a kardot letámasztja és dideregve húzza össze magát, magához ölelve a pengét. Vár a sötétre, vár, hogy a házban kialudjanak a fények.

A nevem Micha, elcserélt vagyok Rouen városában. Montidier városában születtem és éltem egészen 20 éves koromig. Másodikos egyetemista voltam, bölcsészetet hallgattam a Sorbonne-on. A vizsgaidőszak első napján hazafelé tartottam a vonattal, amikor "kiesett" egy év és itt, Rouen határában, egy kőkörben tértem magamhoz. Menekültem, futottam valami elől, amire azóta sem emlékszem pontosan. Egy furcsa hegedűtök volt a hónom alatt, a kabátom nehéz volt, a cipőmet pedig elhagytam valahol az erdőben, a bokrok között. Kalandos volt a megérkezésem autós üldözéssel, furcsa lángszínnel ragyogó, összevert fiúval és a kórház automata kávéjának émelyítően édes ízével. Három lánnyal is megismerkedtem azon az éjjelen: Ophelievel, Aurorel és Noémivel. Ophelie azóta is velem van, próbál segíteni egy olyan világban, amit elsőre nehéz volt elfogadni. Most már belátom, nincs választásom.

Elrablásom előtt az életem egyszerű volt. Segítettem apámnak a könyvekkel, anyám halála után a háztartásban is. Olvastam, gyűjtögettem a zenéket, hegedűlni jártam. A vizsgákkal sosem volt gondom, a diáktársakat meg többnyire sikerült elkerülnöm. Most már nem lehetek magányos, azt mondják, hogy az veszélyes. Egyelőre nem tudom, hogy pontosan miért, de épp elég hátborzongató és megmagyarázhatatlan dolog történik velem ahhoz, hogy higyjek azoknak, akik ezt mondják. Most már nem tehetem meg, hogy a könyveknek élek, valahogy itt Rouenben elcseréltként elkerülhetetlen, hogy mindenféle más elcserélttel meg még furcsábbal találkozzak, időt töltsek. Próbálok velük beszélgetni, megismerni őket, azt hiszem kevés sikerrel. Nem értem őket.

Megismerkedte sokukkal, a legmélyebb benyomást talán Violette, a Télkirálynő tette rám. Azt hiszem, hogy hasonlítok rá bizonyos mértékig. Végül mégsem őt választottam, mint uralkodómat, hanem Adirant, a furcsa fehérhajú férfit, a Fagyöngy tulajdonosát. Ugyan ő most nem uralkodik, Colette helyettesíti, de a Fagyöngy kapcsán mégis találkozni fogunk és talán most, hogy csatlakoztam hozzájuk, beavat a titkokba. Vagy legalább megmutatja, hogy hol keressem azokat - már azokon a fájdalmas, könnyfakasztó emlékeken kívül, amiket a hegedű mesél. Adriannál fogok egyébként dolgozni, így lesz talán pénzem saját hegedűre, lemezekre, meg talán egyszer lakásra is. Megkérdeztem Laurát, hogy nem költözne-e el velem Ophelie-től. Néha mintha zavarnám, azt pedig nem akarok, viszont mikor meghallotta az elköltözés tervét - már hogy megkérdeztem Laurát - akkor persze még furcsábban nézett rám. Ó, bárcsak érteném az embereket, vagy legalább a macskákat.

Kevés időm van aludni, bár azt vettem észre, hogy zavar a napfény. Azt hiszem, ez is azzal a furcsa átváltozással van összefüggésben, minek hatására pókháló borítja a ruhámat, néha még a hajamat is. Sápadtabb is vagyok a kelleténél és rájöttem arra is, hogy a könyvek szaga nem emlék, hanem belőlem árad. Ja, és megjelentek az első száraz sárga, barna és vörös levelek a zsebemben, a gallérom alatt és a hajamban. Le se tagadhatnám, hogy az Ősz udvarhoz tartozom.



Sok olyan dolog van, amiről nem számoltam be: Adrientől kaptam egy könyvet, ami a rouen-i elcseréltek naplója; a lányok furcsa dolgokról pusmognak Babával kapcsolatban, aki a Tavasz udvarhoz tartozik és gyönyörű; Jean d'Arc szelleme barátságtalan és a tornyot, ahol raboskodott, jobb elkerülni; fogy az időnk, közeleg a támadás, amire a Nyár udvar készül a leglátványosabban (fegyverkeznek); Laura valami nem emberi teremtmény, aki nem is közülünk való, elcserélt; a BakElit lemezboltban a raszta eladó bár lelkes, nem épp szakértője annak a zenei vonalnak, amit gyűjteni szándékozom; Laura odavan Adrien egyik könyvéért, ami valahogy apámon keresztül jutott el Rouenbe, segítek Laurának megnézni azt (állítása szerint ő ismeri azoknak a furcsa ákombákomoknak a jelentését, amik semmilyen általam ismert ábécére sem hasonlítanak); jártunk az árvaházban, ahol megöltem egy bábot, egy kislányt, aki Ophelie életét élte helyette.