Nos, a hang tulajdonosával nem voltam kisegítve. A franciául hablatyoló nő ugyanolyan meztelen, ugyanolyan összevissza kaszabolt bőrű, és szemlátomást ugyanolyan elveszett volt, mint én. Nem kérdeztem meg tőle, hogy került egy erdő közepébe. Sem azt, hogy miként tett szert szó szerint égnek álló hajra és kéregszerű bőrre. Cserébe ő sem firtatta, hogy – nos, igen, így jobban belegondolva az én áttetsző bőröm sem éppenséggel normális. Akkor és ott jobban érdekelt, hogyan jutunk ki, mint hogy hogyan jutottunk oda – az ég szerelmére, csak legyünk végre egy lakott településen, kerítsünk valami ruhát, valami harapnivalót, aztán kitalálom, hogy jutok el Bernardhoz – minden mással ráérek foglalkozni majd utána. Túlestünk egy gyors bemutatkozáson – Bonjour, Széchy Noémi – Aurore Lavalère, enchantée, enchantée – aztán találomra elindultunk valamerre, továbbra is kiáltozva. Gondolom szerencsénk volt: tíz perc sem telt bele, és megpillantottunk egy távoli tüzet. A magányos túrázónak, aki rakta, nem volt szerencséje. A reakciójából ítélve nem hiszem, hogy pont két meztelen, összevagdalt nő felbukkanására vágyott. Ami azt példázza, hogy az aránylag tisztességesebb férfiak ritka fajtájából való, és hogy – így utólag belegondolva – járhattunk volna rosszabbul is.
Aurore becsülettel megpróbált valami elfogadható magyarázattal előállni. Én nem zavartattam magam. Egyszerűen megköszöntem a felajánlott dzsekit, és közelebb kuporodtam a tűzhöz, míg a halálra rémült srác elrohant segítséget szerezni.
Rouen. Rouen közelében voltunk. Már nem kell sokáig várnom.
***
Szépen festhettünk, annyi szent. Az árvaházi nevelőnő azonban úgy tűnt, nem látja az abnormalitásunkat, az árvaházi egyenruháról meg (ami ugyancsak furcsán állhatott rajtunk) tapintatosan nem vett tudomást. Egyedül a lányt méregette gyanakvással – a lányt, akinek arcát finom macskaszőr, formás alakját pedig öt számmal kisebb egyenruha fedte, és láthatóan hazudott, mint a vízfolyás, nyomozásokról meg nemzetközi hatáskörökről. Kétségem sem volt felőle, hogy magunkfajta, akármit is jelentsen ez. De nem a lány érdekelt, sem pedig Aurore, aki hisztérikusan próbált valami számot újra- meg újrahívni. Kis, kézi telefonon, amit úgy neveztek, hogy „portable”. Hiába, 1999-et írunk. De nem is ez volt a fontos. A rendőrnőre figyeltem, aki a nevelőnővel ellentétben furcsán nézett mindhármunkra, és azt mondta nekem:
--Leellenőriztük az adatokat, amiket megadott. Stimmelnek, tényleg létezik ilyen személy, de – és itt kérdőn vonta fel a szemöldökét – Budapesten tartózkodik. Nem tudunk róla, hogy eltűnt volna.
Nem éreztem semmit, csak ürességet.
--Akkor nem tudok mit mondani – hallottam a saját hangomat. Ha Széchy Noémi, az érettségire készülő diplomatacsemete Budapesten van, akkor fogalmam sincs, hogy én ki vagyok.
Egyetlen fogódzó maradt. Egyetlen ember, aki biztosan hinni fog nekem. Vártam. Ha megtalálom, minden rendben lesz.
- Szóval.. megtudhatnám, miért áldozom fel éppen a szabadnapom? És miért utaztam át a fél országon?
- Azt hittem, szeretsz utazni- mondta Jean-Luc.- Csak egy kis kirándulás.
- Kirándulás? Marseilles-Rouen.. nem éppen a "kis vasárnapi kiruccanás"kategória.
- Jaj, Aurore, ne duzzogj már. Mindjárt ott leszünk.
- Fél órája is majdnem ott voltunk már. Mellesleg ezt a házat már láttam. Vagy háromszor.
- Jó. Ünnepélyesen elismerem, hogy eltévedtem. Tudom, hogy valahol itt kell lefordulni..
- Hú, Jean-Luc, ezt egyszer elsüthetnéd.. "Kedves utasaink, sajnos ma New York helyett Moszkvába repülünk, Grönlandnál rossz irányba kanyarodtam.."
- Nagyon jól tudod, hogy a koordinátákat nem én adom ki, hanem a légiirányítás, és nem is Grönland felé, mert ott.....
- Vicceltem, Jean-Luc! Hahó! V-IC-C!
- Rettenetesen humoros vagy, édes. És most varázsold ki istennői termeted a kocsiból, megérkeztünk.
Zöld pázsit, olyan friss és haragoszöd, amilyen csak tavasszal szokott lenni. Tulipánok -sárga, piros virágkelyhek bólogatnak felénk. A ház földszintes, fehér falai vannak, fa megersítéssel, mint az itteni házak többségének. A zsalugáterek csukva- aludni látszik a délutáni napsütésben.
-Tetszik?
-Nagyon szép.
- Aurore..én arra gondoltam, ide fogok költözni. Csendes kis vidéki élet, hosszú vacsorák nyári estéken, ilyenek.. Van...van benn egy kandalló is..
- Jean-Luc..
- Ne szakíts félbe, ezt a részt sokat gyakoroltam a tükör előtt. Szóval, Aurore.. én arra gondoltam.. hogy..hogy megkérlek, gyere, és költözz ide velem.. igen. Ez az, aminek látszik. Várj,mindjárt letérdelek, de átkozottul vizes a fű..
Hát ennyi. Egy régi ház, zsalugáterekkel, valahol Rouen külső részén.
Vissza kell mennem,és ki kell nyitnom azokat a zsalugátereket. Be kell gyújtanom a kandallóba. Otthon. Otthont kell csinálnom, neki, nekünk.
Tövisek mindenütt. Így kezdődött. Ami előtte van, azt köd fedi. Néha átsejlik valami a ködön, és akkor jobb szorosan behunyni a szemet. Tüskék, és egy keskeny ösvény köztük. Tudatában vagyok, hogy van kezem és lábam, de mire is jók? Igen, futok velük. Valami fénylő csíkot húzott előttem – egy fa odvában tompa dübörgés – fényforrás nélküli derengés – megkerülöm a fát, a csík elmarad mögöttem – ez minden, amire emlékszem. És ha valamit, hát ezt nem bánom.
Innentől tisztább a kép. Arra eszméltem, hogy egy havas erdő közepén állok – jobban mondva futok, még visz a pánikszerű menekülés lendülete. Lassan, egyesével szivárgott vissza a dolgok ismerete: fa, hó, fény – hideg.
Először az tudatosult bennem, hogy fázom. Aztán az, hogy a bőröm telides-tele karcolásokkal. Csak azután, mikor bizonytalanul kiáltozni kezdtem – hogy nincs rajtam ruha.
Erdő. Tél. Ez a valóság. Akkor… keresni kell egy lakott települést, embereket, ruhát, és…
Persze, tudom, hiszen ezért vagyok itt. Meg kell keresnem Bernard-t. Meg akartam kérdezni tőle, hogy miért nem írt, és…
Itt elakadt a fogaskerék.
Egyre jobban fáztam, és minden egyes vágás külön-külön égett a bőrömön. Homályos, kellemetlen érzésem támadt, mikor erre gondoltam – emlékfoszlányok arról, hogy van olyan, amikor az embernek nincs is bőre, csak…
Ösztönösen hátrapillantottam, de csak az erdőt láttam mindenütt. Kiáltozni kezdtem. Meglepetésemre válasz érkezett, szinte azonnal, francia nyelven.
Franciaország.
Rouen.
1990 nyara.
És akkor emlékeztem mindenre. Ősz volt, az érettségire és a felvételire készültem. Bernard látogatása óta talán másfél hónap telt el, de már vagy két hete nem írt, és a szorongás lassan állandó jelleggel belém ette magát. A mardosó kétségeket a gyakorlásba öltem; aznap is késő éjszakáig szenvedtem egy befőttesüvegekből álló kompozíció árnyékolásával. És a vonalak közül egy villanás erejéig egyszercsak egy arc nézett vissza rám.
Halálra rémültem; a paplan alá menekültem és ott reszkettem, amíg el nem nyomott az álom. De az arc akkor is tovább kísértett, és másnap is, az utcán, az előkészítőn, vonalakból, a fény játékaiból, a szem pillanatnyi káprázataiból.
Délutánra úgy felhúztam magam, hogy nekiültem lerajzolni a rohadékot.
Az ijesztő az volt, hogy tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Szinte nem is kellett néznem, amit csinálok. Mintha valami vezette volna a kezemet, hogy hol húzzak erősebbre egy körvonalat, hol hangsúlyozzam még a tónust. Volt egy pont, ahol azt éreztem, hogy most kész, és akkor… még emlékszem rá, hogy az arc… megmozdult, és…
Most pedig itt állok egy erdő közepén, és francia kiáltozást hallok.
Akkor már meg tudtam volna mondani a nevemet.
Mi mondható el egy macskává változott árváról, aki nem tudja eldönteni, hogy a melle vagy a farka a legnagyobb problémája? Szerencsére csak egy pár. igen.
Ophélie Silberhorn 1987-ben született valahol észak-Franciaországban és fél éves kora óta a roueni alapítványi árvaház lakója. Az alapítvány támogatásával az árvaház mindent megadott a gyerekeknek, amit csak a 20. század végén ilyen körülmények között lehetett. A gyerekek között Ophélie híres volt, mint a kerületi általános iskola kézilabdacsapatának tagja és hírhedt, mint lehetetlenebbnél lehetetlenebb történetek kitalálója. Kíváncsisága sokszor keverte kellemetlen szituációkba ahonnan jó esetben bőbeszédűsége ki is mentette.
Legutóbb még rendőr szeretett volna lenni, igazából detektív. Vagy leginkább titkosügynök. Persze akkor a szüleit is megtalálná. Így is lesz. Őértük bárhova elmenne. És bárhonnan visszajönne.
Ha tudtam volna.. Csipkerózsika felébredt száz év után, és a királyfival megtartják a hetedhét országra szóló lagzit. Ehelyett Csipkerózsika átvágja magát a tüskerengetegen, de a királyfi feleségül vette a gonosz mostohanővért...
És most itt vagyok, egy csonka családdal, ami az enyém is lehetett volna- sőt, az enyémnek kellene lennie!
Egy apával, aki kétszeresen gyászolja az elveszett szerelmét, és aggódik a lányáért.
Egy kislánnyal, aki azt hiszi, én vagyok a gonosz tündér, aki elvitte az anyukáját...
Jean-Luc.. azért még hátha rendbejönnek köztünk a dolgok. Türelem kéne. Meg idő. De egyikből sincs semennyi..
Vajon ünneplik-e a karácsonyt? igazi fával...vagy ez olyan tavaszos kérdés? Jajj, bár csak itt volna Aurore...ő biztos segítene nekem ruhát választani. Azt kérdezte, hogy mire vágyom. Én tudom, családra... De ő nem ezt mondta. Én sose tudom, hogy mit kérnek.
Mindenkinek vennék ajándékot. Noéminek papírt vagy színesceruzát, Aurore-nak egy szép táskát, Raulnak egy színes madarat, hogy ne legyen egyedül...Baba talán egy rózsaszín körömlakkot, Marco biztos örülne egy búvárszemüvegnek, Adriannek...valamit amitől nem lesz szomorú.
Én tényleg nem gondoltam komolyan. Csak úgy mondtam. Hogy tavasz. De lehet, hogy tényleg tavasz? Mert hát nem félek. De nem is vágyakozom. Szomorú is elég ritkán vagyok, dühös meg csak annyit, mint mindenki más. Nem haragszom senkire, és elbújni sem akarok. De nem tudok táncolni és nem vagyok olyan..oh jajj, én sose leszek olyan szép. és még táncolni sem tudok. Az alkoholnak meg rossz az íze, muszáj? Fel kell nőnöm, hamar. Remélem segítenek.
A Borostyán Korona birtokosa.
Haja nagyon vékony szálú, szinte bolyhos, és kissé mintha üveges lenne. a tövénél viszont kicsit megvastagszanak a szálak. Szeme borostyánsárga, szemöldöke sötétebb, barnásabb, és ez is inkább növényinek tűnik.
Mintha indák hálóznák be egész testét, nyakáig kúsznak - és lassan elmozdulnak néha. Hűvös van a közelében, és szinte mindig találni örö borostánlevelet vhol a környéken.
Kord zakót és inget szokott hordani, szövetnadrággal, és nyakában gyakran látni fa gyöngyös nyakláncot, néha tollakat, ha épp nem hord sálat.