Az elmúlt pár nap a katonaéletre emlékeztet: a katona
tudniillik vagy áll, vagy rohan.
Volt ugye az a Kínos Epizód, Amiről Nem Beszélünk, egy
darabig még csak Adrian tudta, de ő is azt kívánja, bár ne tenné. Mi
Augustine-nal hivatalból tudjuk, mert velünk történt. Muszáj volt elmondani a
Kard lovagjainak is, és ugyanekkor megtudta Vivienne és David is, szóval ez az
egyik legrosszabbul őrzött szupertitok a teremtés történetében. Egyelőre
sikerült arra az álláspontra helyezni az uralkodókat, hogy mielőtt
összeszednénk a valamikori Roueni Királyság hatalmi ereklyéit és
helyreállítanánk a régi rendet, esetleg körül is nézhetnénk, hogy mit is jelent
ez a rend a gyakorlatban. A visszatérő, kellemetlenül valószerű rémálmaim
hatására kezdem úgy gondolni, hogy ez a régi-új rend időnként az uralkodók
feláldozásával végződik, amit, felteszem, egyikük sem vár ujjongva.
Egyeztettünk a Kard lovagjaival, egyikünk sincs megőrülve a régi
hatalmi szimbólumok új rémuralmának ötletéért.
Nyilvánvalóvá vált az emberhiány: hiába bizonyosodott be
Noémiről, hogy instabil, mint egy kártyavár földrengés idején, csak
visszakeveredett valahogy a készenlétiek közé. Arra, hogy könnyen elpukkan
benne a biztosíték, onnan jöttem rá, hogy az első – egyébként sikeresen
teljesített – bicskázási tanfolyam során beleegyezett, hogy bemutató küzdelmet
tartunk, majd amikor nyerésre álltam, simán megpróbált kibelezni egy törött
esernyővel. (Nem jött be, de nem sokon múlt.)
Arra meg, hogy mégsem tiltották el a versenyzéstől, akkor
kellett rájönnöm, amikor Augustine-t elrabolta a vámpír. (Kicsalt minket a
rasztahajú szolgája a nyílt színre, majd, amíg vele voltunk elfoglalva, a
főhajjakend alálibbent a felhők közül, és lenyúlta.)
A vámpírproblémát végül sikerült elnapolni: az egy dolog,
hogy Augustine magától meglógott – ami nem kis teljesítmény –, de Sabre is
rendesen kitett magáért, meg is sebesült. Ez később lehetőséget teremtett
Augustine-nak arra, hogy ápolgassa a marcona hadfit. A vámpírt aztán sikerült
elfogni, és, miután megállapodott a marseille-i gyíkkal, ketten boldogan
elindiánszökdeltek Párizs felé, így ezzel egy darabig nem kell foglalkoznunk.
A Hajtónak nincs nyoma.
Mivel éppen egyetlen ismert rettenetről sem tudjuk, hogy hol
van, az uralkodók feloldották a kijárási tilalmat, és visszaküldték a Nyár
udvart a rádió mellé, tartalékba. Bár zavar némiképp, hogy emiatt jó negyed
órával lassabban tudunk csak reagálni, igazuk van: nem lehet tovább
készültségben tartani a bandát, mert rotálni nem tudunk, és pénzünk sincs annyi,
hogy mindenki főállásban ezzel foglalkozzon.
Egy születésnapi parti alkalmával sikerült minden jelenlévő
szívébe elhoznom a jeges borzongást, Colette bevonásával. Azóta egyelőre nyugi
van, a Sokat Sejtető Kelmék hölgye alighanem a visszavágást tervezi. Muszáj
lesz kezdeni vele valamit, mielőtt teljesen eszkalálódik a dolog.
A hétköznapi élet kezd alakulni. Birtokba vettük a
lakásunkat, megtörtént a bútorok és a fogyóeszközök beszerzése (előbbit
Vivienne-nek köszönhetjük emlékeim szerint). Lassanként vendégelőadhatok az
egyetemistáknak, és megvolt az Elcseréltek felé is a második kör. Már volt pár
mondatom, amit nem bemagoltam előtte, egyelőre a fegyelem is rendben van. A véreskezű
mészárosságig azért még hátravan pár lecke, egyelőre inkább csak olyasmikkel
foglalkoztunk, amiért nem varrják be évekre az embert. Esernyő a térdkalácsra
vagy a hasba, lágyékra, aztán a sikoltozva elrohanás. Ilyesmik.
Ha nem érezném azt, hogy valami nagyon mocorog a háttérben,
azt is mondhatnám, hogy nyugalmas az életünk. De most túl nagy a csend.
Valami már megint készül.
Megjegyzés küldése
Rouen hangjai: