Az elmúlt pár nap a katonaéletre emlékeztet: a katona tudniillik vagy áll, vagy rohan.

Volt ugye az a Kínos Epizód, Amiről Nem Beszélünk, egy darabig még csak Adrian tudta, de ő is azt kívánja, bár ne tenné. Mi Augustine-nal hivatalból tudjuk, mert velünk történt. Muszáj volt elmondani a Kard lovagjainak is, és ugyanekkor megtudta Vivienne és David is, szóval ez az egyik legrosszabbul őrzött szupertitok a teremtés történetében. Egyelőre sikerült arra az álláspontra helyezni az uralkodókat, hogy mielőtt összeszednénk a valamikori Roueni Királyság hatalmi ereklyéit és helyreállítanánk a régi rendet, esetleg körül is nézhetnénk, hogy mit is jelent ez a rend a gyakorlatban. A visszatérő, kellemetlenül valószerű rémálmaim hatására kezdem úgy gondolni, hogy ez a régi-új rend időnként az uralkodók feláldozásával végződik, amit, felteszem, egyikük sem vár ujjongva. Egyeztettünk a Kard lovagjaival, egyikünk sincs megőrülve a régi hatalmi szimbólumok új rémuralmának ötletéért.

Nyilvánvalóvá vált az emberhiány: hiába bizonyosodott be Noémiről, hogy instabil, mint egy kártyavár földrengés idején, csak visszakeveredett valahogy a készenlétiek közé. Arra, hogy könnyen elpukkan benne a biztosíték, onnan jöttem rá, hogy az első – egyébként sikeresen teljesített – bicskázási tanfolyam során beleegyezett, hogy bemutató küzdelmet tartunk, majd amikor nyerésre álltam, simán megpróbált kibelezni egy törött esernyővel. (Nem jött be, de nem sokon múlt.)

Arra meg, hogy mégsem tiltották el a versenyzéstől, akkor kellett rájönnöm, amikor Augustine-t elrabolta a vámpír. (Kicsalt minket a rasztahajú szolgája a nyílt színre, majd, amíg vele voltunk elfoglalva, a főhajjakend alálibbent a felhők közül, és lenyúlta.)

A vámpírproblémát végül sikerült elnapolni: az egy dolog, hogy Augustine magától meglógott – ami nem kis teljesítmény –, de Sabre is rendesen kitett magáért, meg is sebesült. Ez később lehetőséget teremtett Augustine-nak arra, hogy ápolgassa a marcona hadfit. A vámpírt aztán sikerült elfogni, és, miután megállapodott a marseille-i gyíkkal, ketten boldogan elindiánszökdeltek Párizs felé, így ezzel egy darabig nem kell foglalkoznunk.

A Hajtónak nincs nyoma.

Mivel éppen egyetlen ismert rettenetről sem tudjuk, hogy hol van, az uralkodók feloldották a kijárási tilalmat, és visszaküldték a Nyár udvart a rádió mellé, tartalékba. Bár zavar némiképp, hogy emiatt jó negyed órával lassabban tudunk csak reagálni, igazuk van: nem lehet tovább készültségben tartani a bandát, mert rotálni nem tudunk, és pénzünk sincs annyi, hogy mindenki főállásban ezzel foglalkozzon.

Egy születésnapi parti alkalmával sikerült minden jelenlévő szívébe elhoznom a jeges borzongást, Colette bevonásával. Azóta egyelőre nyugi van, a Sokat Sejtető Kelmék hölgye alighanem a visszavágást tervezi. Muszáj lesz kezdeni vele valamit, mielőtt teljesen eszkalálódik a dolog.

A hétköznapi élet kezd alakulni. Birtokba vettük a lakásunkat, megtörtént a bútorok és a fogyóeszközök beszerzése (előbbit Vivienne-nek köszönhetjük emlékeim szerint). Lassanként vendégelőadhatok az egyetemistáknak, és megvolt az Elcseréltek felé is a második kör. Már volt pár mondatom, amit nem bemagoltam előtte, egyelőre a fegyelem is rendben van. A véreskezű mészárosságig azért még hátravan pár lecke, egyelőre inkább csak olyasmikkel foglalkoztunk, amiért nem varrják be évekre az embert. Esernyő a térdkalácsra vagy a hasba, lágyékra, aztán a sikoltozva elrohanás. Ilyesmik.

Ha nem érezném azt, hogy valami nagyon mocorog a háttérben, azt is mondhatnám, hogy nyugalmas az életünk. De most túl nagy a csend.

Valami már megint készül.