Kétely

Hagynom kellett volna, hogy Noémi elérjen, és nem lenne vele több gondom.

Gyűlölöm ezt a hangot. Olyan, mint egy alantas esprit d’escalier, egy torz visszhang, ami még selejtesebbé akar tenni, mint amilyen vagyok. Éjszaka szeret jönni, az utolsó söröm és az elalvás között, mint a kötelező rémálmok szolgalelkű samesza. A rohadás markotányosnője. A szenny, amit a tündérektől hoztam magammal… vagyis inkább, az, ami mindig is megvolt bennem, de mert ha elszemtelenedett, orrba vágtam a fegyelem összecsavart újságpapírjával. Hogy mitől nyílt így ki a csipája, azt az öreg ördög jobban tudja.

Colette azért villogtatja a rútságát, mert nem tűri, hogy sajnálják, akkor inkább az undort választja.

Figyel és hallgat, de szólni nem mer: primitív és gyáva, aki mindenről mindig a legrosszabbat feltételezi. Nem vagyok egy tárcsaszemű bakfis, de azt sokszor volt alkalmam megtapasztalni, hogy aki folyton hátrafelé sandít, előbb-utóbb pofára esik a saját lábában.

A Hajtó már kilométerekkel előttünk jár. Elvesztettük a kezdeményezést.

Semmi kontrollunk nincs a Kapuk fölött. Ha bármi átjön, csak akkor jövünk rá, ha ránk borítja a várost.

Lehettél volna barázdált arcú öregember, de itt legfeljebb csak kidekorált hulla lehetsz.

Rettegsz, hogy megtudod, ki voltál Odaát.

…igen.