130 kilométer, kelet-délkeleti irány

Még reggel van, mikor a busz begurul Louvres határán és elérjük a külső kerületeket. Ismerős házak közt suhanunk az üres, néma első napján az évnek. Észrevettétek, hogy ez a nap mennyire csiga lassan, unalmas álmossággal és magányosan telik minden évben? A legtöbben másnaposak, akik pedig nem, azok is jobbnak látják otthon maradni. Oda már a karácsony meleg, szeretettel teli békéje, azt a szilveszteri petárdák és a pezsgősdugók szerterobbantották. A tél is latyakos, piszkos havas arcát mutatja, a fenyőágakat vizes súly nyomja le, nem pihe-puha paplan borítja már. Alig jött szembe velünk autó, utas se nagyon volt rajtam kívül. Volt időm és lehetőségem merengeni az elmúlt hetek eseményein.

Szövetségeken, olyanokon, amikről kiderült, hogy mit sem érnek. Elcserélteken, akik idegenebbek voltak még a Gazdánál is. Dallamokról, amikhez képest ennek a hegedűnek a játéka himnusz a szívnek. Embert öltem, hogy megmentsem azokat, akiket a barátomnak hittem. Kardot döftem a testébe a srácnak, akinek a meglepett, kétségbeesett tekintete remélem, hogy mindig velem marad. Figyeltem, igyekeztem megérteni azt a világot, amibe akaratomon kívül cseppentem bele. Nem akartam mást az elején sem, csak hazajönni. Apához, a könyvekhez, a műhelyhez, a szobámhoz. Ez lett volna az első karácsonyunk anya nélkül és helyettem valami szörnyeteg volt ott apával. Helyette egy számomra idegen város idegen elcseréltjeiért próbáltam küzdeni. Azt hiszem ezért sírok, nem másért. Azt mondják, hogy Szövetségben vagyunk erősek, nagy sz-el, de azt hiszem, hogy tévednek. Nem varázslatos esküktől és uralkodóknak tett fogadalmaktól leszünk erősek, hanem attól, ha odafigyelünk egymásra, ha önzetlenül is segítünk, ha túl tudunk lépni a saját személyiségünk alkotta korlátokon a másikért.

A busz lassan elhagyja a várost, sietve nyúlok a jelzőgomb felé. Ahogy eltávolodik tőlem, vizes sarat fröcsköl két irányba, én pedig felnézek a kis dombra, ahol az otthonom áll. Még néhány óra sötétedésig, amikor felgyullad majd a fény. Várni fogok, amíg a sápadt nap lebukik a horizont mögé, amíg apám nyugovóra tér. Azt hiszem, ő az én egyetlen szövetségesem. Remélem csak, hogy nem érkezem későn. Lesz talán éjfél is, ha bírja még a munkát. Ekkor fogok bemenni és pontot teszek ennek a fejezetnek a végére.

Az árokparton hórihorgas, hosszú kabátos, hóna alatt válltáskát és furcsa papírtartót szorongató alak siet végig. A kerítést egy helyen ismerősként bontja szét és bújik be a gyümölcsfák és málnabokrok által benőtt kertbe. Nem törődik vele, hogy a tüskék végikarcolják arcát, hajába kapaszkodnak és feltépik kabátjának szövetét. Furcsa, de alig venni észre, ahogy a bokrok sötétje előtt mozog, majd meglapul a kis fészer oldalában. A táskáját betuszkolja a hóval teli öreg talicska alá, a papírtartóból pedig egy kardot húz elő. A papírtartót is a táska mellé rakja, a kardot letámasztja és dideregve húzza össze magát, magához ölelve a pengét. Vár a sötétre, vár, hogy a házban kialudjanak a fények.