130 kilométer, kelet-délkeleti irány

Még reggel van, mikor a busz begurul Louvres határán és elérjük a külső kerületeket. Ismerős házak közt suhanunk az üres, néma első napján az évnek. Észrevettétek, hogy ez a nap mennyire csiga lassan, unalmas álmossággal és magányosan telik minden évben? A legtöbben másnaposak, akik pedig nem, azok is jobbnak látják otthon maradni. Oda már a karácsony meleg, szeretettel teli békéje, azt a szilveszteri petárdák és a pezsgősdugók szerterobbantották. A tél is latyakos, piszkos havas arcát mutatja, a fenyőágakat vizes súly nyomja le, nem pihe-puha paplan borítja már. Alig jött szembe velünk autó, utas se nagyon volt rajtam kívül. Volt időm és lehetőségem merengeni az elmúlt hetek eseményein.

Szövetségeken, olyanokon, amikről kiderült, hogy mit sem érnek. Elcserélteken, akik idegenebbek voltak még a Gazdánál is. Dallamokról, amikhez képest ennek a hegedűnek a játéka himnusz a szívnek. Embert öltem, hogy megmentsem azokat, akiket a barátomnak hittem. Kardot döftem a testébe a srácnak, akinek a meglepett, kétségbeesett tekintete remélem, hogy mindig velem marad. Figyeltem, igyekeztem megérteni azt a világot, amibe akaratomon kívül cseppentem bele. Nem akartam mást az elején sem, csak hazajönni. Apához, a könyvekhez, a műhelyhez, a szobámhoz. Ez lett volna az első karácsonyunk anya nélkül és helyettem valami szörnyeteg volt ott apával. Helyette egy számomra idegen város idegen elcseréltjeiért próbáltam küzdeni. Azt hiszem ezért sírok, nem másért. Azt mondják, hogy Szövetségben vagyunk erősek, nagy sz-el, de azt hiszem, hogy tévednek. Nem varázslatos esküktől és uralkodóknak tett fogadalmaktól leszünk erősek, hanem attól, ha odafigyelünk egymásra, ha önzetlenül is segítünk, ha túl tudunk lépni a saját személyiségünk alkotta korlátokon a másikért.

A busz lassan elhagyja a várost, sietve nyúlok a jelzőgomb felé. Ahogy eltávolodik tőlem, vizes sarat fröcsköl két irányba, én pedig felnézek a kis dombra, ahol az otthonom áll. Még néhány óra sötétedésig, amikor felgyullad majd a fény. Várni fogok, amíg a sápadt nap lebukik a horizont mögé, amíg apám nyugovóra tér. Azt hiszem, ő az én egyetlen szövetségesem. Remélem csak, hogy nem érkezem későn. Lesz talán éjfél is, ha bírja még a munkát. Ekkor fogok bemenni és pontot teszek ennek a fejezetnek a végére.

Az árokparton hórihorgas, hosszú kabátos, hóna alatt válltáskát és furcsa papírtartót szorongató alak siet végig. A kerítést egy helyen ismerősként bontja szét és bújik be a gyümölcsfák és málnabokrok által benőtt kertbe. Nem törődik vele, hogy a tüskék végikarcolják arcát, hajába kapaszkodnak és feltépik kabátjának szövetét. Furcsa, de alig venni észre, ahogy a bokrok sötétje előtt mozog, majd meglapul a kis fészer oldalában. A táskáját betuszkolja a hóval teli öreg talicska alá, a papírtartóból pedig egy kardot húz elő. A papírtartót is a táska mellé rakja, a kardot letámasztja és dideregve húzza össze magát, magához ölelve a pengét. Vár a sötétre, vár, hogy a házban kialudjanak a fények.

Ez egy durva hét. Ünnepek között, mi?
Ott kezdődött minden, amikor a Kék Lány mellett koronásan ébredtem. Nem tudom, hogyan voltam képes végigcsinálni ezt a hetet, de 27-e és 30-a között nem aludtam semmit, utána is csak azért, mert ébren nem lehet a várakozást elviselni. 27-én este a maffia elrabolta a Macskalányt, és megzsaroltál vele Adriant. Úgyhogy Adrian elment tárgyalni, Isobelle, Noémi meg Micha pedig Laura segítségével másik úton Ophélie kiszabadítására igyekeztek.

A rémült és sebesült társaság hajnalban érkezett meg a Fagyöngybe, Micha és Noémi nyakig véresen - a pókhálós fiatalemberre úgy kellett rászólni, hogy mosakodjon meg, mert ez közel nem normális viselet még köztünk sem -, Laura eszméletlenül. Fejbelőtték Adriant az üldözők, Janie meg JT az utolsó pillanatban érkezett oda hozzájuk felmentő-seregként. Aztán megérkezett egy fickó a Szervezett Bűnözési Ügyosztálytól, és közölte, hogy adrian kórházban van, őrizet alatt, mint tanú a maffiaügyben - és, hogy nem tudja, egyáltalán mit keresett ott, de egyszerűen muszáj volt neki kutatnia tovább utánunk. Értette már a múltkor is a fenyegetést, de szabadságon van, és azt csinál, amit akar.

Megkértem az Orleans-i Duót, hogy jöjjenek el velem, nézzünk rá Sylvain-ra és Babára, mert a legutóbbi megbeszélés alapján a Kardlovag egyáltalán nem volt meggyőző - legalább ezen a fronton legyünk... védve. Jó ötletnek bizonyult, h magammal vittem őket, mert Sylvain nem akart szóba állni velünk - úgy kellett rátörni az ajtót. Babának nagyobb lett a hasa, és szemlátomást nem érezte magát jól. Sylvain hozta az igazán arrogáns Viráglovag formát - ilyennek utoljára Adrian-t láttam, amikor még a párbaj előtt megpróbáltam vele beszélni Lauráról.
Ez a ...gyökér már csomagolt, hogyaz első vonattal elhagyja Rouent Babával együtt. Mintha képes lenne utazni olyankor, amikor nem a társulatával turnézik... barom.
Annyit sikerült elérni, hogy Janie és JT ottmaradtak, én meg visszamentem a Fagyöngybe.

Jean-hoz ijesztően hamar eljutott a hír, hogy történt valami, és csak idő kérdése volt, amíg felkeresik a Fagyöngyöt, hogy mi a helyzet Adrian-nel. Colette közölte, hogy ő nem fog Ophélie és Jean közé állni, ha arra kerül a sor, de, ha a lány lemegy a térképről, akkor egérutat tud adni neki.
Laura felajánlotta a kocsiját, a társaság meg úgy döntött, hogy mindannyian a Macskalánnyal tartanak.

Daniel később távozott, úgyhogy hirtelen Laurával és Colette-vel maradtunk a klubban. Laura elég ramaty állapotban volt - bár azt mondta, kapott valami teát a szüleitől, ami védi a magzatot, meg valamennyire őt is. Nehezen sikerült rávenni, hogy aludjon végre, mert nem tehet semmit. Colette és az én dolgom beszélni az elveszettek hirtelen problémát jelentő részével. Kerestem Sabre-ot is, aki roppant... udvariasan annyit mondott, hogy nem mondhat ellent az uralkodója parancsának, de, mivel Jean őt nem érte el az éjszaka folyamán, és nem is fogja (tett valami megjegyzést a nevet kijelző mobiltelefonok csodáira), ezért tiszta lelkiismerettel kívánhat sok szerencsét a... menekülőknek. És felhívta rá a figyelmemet, hogy a többieknek a Nyár udvarból nincs ilyen szerencséjük.

És valóban Jean már hajnali hatkor kereste személyesen Adriant, aztán Ophélie-t - hogy megmentse a várost, ha már Adrian nem cselekvőképes, ó, milyen figyelmes. Colette elég velősen elküldte a kurva anyjába, rám meg csak legyintett.

Másnap délelőtt Laurával bementünka kórházba. Laura kisírta magának, hogy hadd látogassa meg a gyermeke apját (kicsivel később elárulta, hogy még mindig nem tudja, melyikünk az), aztán már bent véletlenül (?!) összefutottnk Daniellel, aki szinte gondolkodás nélkül lebeszélte a rendőrökkel, hogy Adriant ki kell vinni a kórházból.
Némi gondolkodás után arra jutottunk, hogy Laura igazi apjának a házába megyünk, Jean-Pierre úgysincs Rouenben. És azt a helyet nem ismeri a rendőrség, ellentétben mondjuk Adrian házával.

Közben Katherinnel szinte óránként váltottunk "ünnepi előkészületekről" SMS-t - a Tél Udvarnak naprakész terve volt a város kiürítéséről. Szemlátomást Violette nem bízott annyira Adrian.ben , hogy a Borostyán uralkodó talál más megoldást, de azt se nézte ki belőle, hogy feláldozza Ophélie-t.

Valamikor másnap reggel hívott fel Ophélie talán, álmodtak valami furcsát, vagy valami ilyesmi, és messze vannak Rouentől. Elkezdtem igazán aggódni. Öt elveszett az utakon, és egyikük sem tudja, hogy tud-e egyáltalán utazni.
Adrian közben magához tért, és az első dolga volt rátelefonálni Jeanra, hogy leszállhat az Ősz udvar alattvalóiról, meg mindenki másról is, aki nem kéri a segítségét. Nem kicsit volt szétesett, hiába gyógyítottam rajta... órákon keresztül félrebeszélt, hallucinált, Laurával úgy döntöttünk, hogy hátha nem tűnik fel neki, ha becsukjuk a dolgozószobába. Nem tűnt fel neki. Időnként kijött, és érdeklődött idegen emberekről, aztán megkérdezte, hogy egyáltalán mit keres itt, és nem ismert fel egyikünket sem - nem, egy cseppet sem volt szórakoztató. Aztán kereste Ophélie-t, hogy ugy nem ment fel a Toronyba egyedül, aztán megnyugtattuk, hogy Ophélie nincs a városban.

Laura következő nap hajnalban úgy döntött, hogy visszahozza őket.
Délben Micha kivételével megérkeztek - Aurore sem volt egészen ott, állítólag valami álomkórt kaptak el, vagy ilyesmi. Colette átjött, megpróbált valamit intézni az álmaikban, közben Isobelle és Ophélie tájékoztatták Adriant a fejleményekről - mert voltak. Álmukban találtak valami tüskét, amit Adrian hasznosnak ítélt.
Aztán vártunk.

és vártunk.

és vártunk.

aztán megkértem Janie-t, hogy nzézen bele az álmokba, mert Noémi is furcsa, mióta felébredt. És Isobelle meg valami halott szelleméről beszélt, aki benne van az álmokban.

Aztán eljött 31-én az este, Adrian és Ophélie leléptek, kicsivel utánuk meg Laura szedte össze a két ébren lévő csajt, és utánuk vitte őket a Toronyba, majd visszajött, mert nem sok jót jósolt magának a Toronyban.

Éjfélkor érkezett meg Blanche, nyomában három páncélossal. Soha nem kellett még küzdenem az életemért, erre akkor döbbentem rá, amikor a két lány mentett meg, és győzte le a támadókat - én afféle healer-ként próbáltam segíteni, hát, meg ahogy tudtam. Aztán Blanche közém és egy lecsapó kard közé ugrott.

Már nem tudtam megmenteni, azonnal meghalt.

A támadók teste füstté vált, Blanche-hoz viszont mentőt hívtunk, mert Laura nevelőapja valahogy el tudta intézni gyorsan, hogy az egész balesetnek tűnjön. Messziről hallottam, hogy Laurával kiabálva veszekszenek arról, hogy miért nem kért segítséget a támadáskor. Azért, mert nem volt rá ideje. Mert rám kellett figyelnie, azért.

Azzal már igazán nem tudtam it kezdeni, amikor az elemeten Aurore-nak csak a hűlt helyét találtuk - még szerencse, hogy rövidesen hívott Isobelle, hogy élnek, jól vannak, bár Ophélie és Adrian megsebesültek. És, hogy a város megmenekült, emrt sikerült a terv, és a kapuk zárva maradtak.