Nem szabadott volna időt kérnem magamnak. Leülni, megnyugodni, pihenni. Én vagyok a Tavasz, nincs szükségem pihenésre!
Azt hiszem, ott süllyedt végtelen szürrealitásba a világ, amikor kimentem hugyozni karácsonykor, szembenéztem a tükörrel, és azt láttam, hogy egy fémkorona nőtt a fejembe. Durva lehetett az éjszaka... hoppá, emlékszem. Visszamegyek a kék csajhoz, akit felébresztettem meglepődött kiáltásommal. Azonnal el kellett meni a Gépészhez, telefont nem vette fel - ami nem meglepő. Taxiba vágtuk magunkat, és körbenéztünk a kiürített helyiségben. Egy darab levelet találtam, nekem szóló jókívánságokkal tele... egy sor árválkodott rajta.
Szép.

Hazakísértem Isobelle-t, aztán átrobogtam Adrianhez, hátha tud valami okosat mondai, de nem, ő is csak a vállamat lapogatta. Ott összefutottam Laurával, aki még mindig csak árnyéka önmagának, kb, mióta Adriannél lakik - igazából, ez... nem ebbe nem gondolok bele, mert elvesztem az eddig nagy nehezen összekapart józanságomat is.
Úgyhogy összetelefonáltam az udvart, meghirdettem egy tavasz gyűlést Sylvainhez. Ó, édes Teremtőm, soha nem gondoltam volna, hogy Sylvaint féltékenynek látom majd rám. Viszont a csajok meglepően konstuktívak és támogatók voltak - Blanche-tól, azt hiszem, zavarba is jöttem, Isobelle-től meg egyszerűen jól esett a támogatása. Baba meg... én nem tudom, eddig nem gondolkodtam el rajta, hogy vajon mi járhat a gyönyörű vakolat mögött, de most még erre is rákényszerültem.
Rögtön két dologgal kellett szembenéznem - Sylvainnel és Baba ijesztő terhességével, meg azzal, ogy mit tehetünk mi az évvégi pánikkor, amikor Adrian vagy megmenti a várost, vagy nem, vagy feláldozzák Ophélie-t, vagy nem, és és vagy lesznek harcok, vagy nem. Oké, legfontosabb, hogy megvédjük magunkat. Sylvaint nem féltem, igazából, ha nem lett volna ilyen ijesztő állapotban, akkor képes lett volna kieszelni valamit mindenki számára, de így... még jó, hogy szerencsétlen Sebastiant már egy hónapja Marseillesbe küldték. Blanche közölte, hogy megvédi magát, Isobelle... Isobelle-nek ott van Noémi, akiről hallottam szép dolgokat már, meg ott van az is, hogy Ophélia szövetségese, a macskára meg Adrian vigyáz. És akkor azért a többiekre is.

Aztán kaptam az orleansi Janie-től SMS-t, hogy itt vannak a barom barátjával.

Egy hete volt a buli, és ma sikerült berúgnom - egész délután ittunk... illetve.

A Kalapos Király, a Boszi meg a Fémből Gyúrt Srác a tanácskozást követően koccintottak párat az ügyre. A Jó Ügyre, legyen az bármi.

Előtte az Uralkodók és hű csatlósaik arról tárgyaltak, hogyan is menthetnék meg az Elveszett Várost. A Kalapos Király eléjük tárta (majdnem) minden tervét, és egy ősi legendára is fényt derített. A Fémből Gyúrt Srác kényszerűségből kerül a tanácskozásra, nem lévén rajta kívül senki más, aki az ÖregAnyánk mellett segédkedhetett volna. Mindannyiuk meglepetésére Boszi a Kalapos Király oldalán foglalt helyet.

A legendák szerint száz esztendővel ezelőtt kötöttek egy szövetséget egy hatalmas szellemmel, aki azóta védelmezte az Elveszett várost a betolakodóktól. Mert, előtte a rettegett Éj uralkodója rendszeresen feldúlta és fosztogatta a királyságt, elrabolta vagy megölte annak lakóit, és csak sivár pusztaságot hagyott maga után. Ezt akarták elkerülni a szövetséggel.
A szövetség áldozatot kívánt: a szellem halandó leányt követelt magának. Akkoriban csak ketten voltak a királyságban, akik tudtak erről, egy fiatal leány és egy Sziromlovag - aki később a Kalapos Király lett. Ők magukra vállalták az áldozat súlyát, hogy megmenthessék mindazokat, akik életben maradtak a támadások közepette. Megtették, amit megkellett, de a szellem étvágya megnőtt, és nem volt neki elég többé a halandó - a fiatal elveszettett követelte magánák.

Így mentették meg a túlélőket, és így nyert védelmet száz esztendőre az Elveszettek városa.

A Kalapos Király elárulta, ez az út most is nyitva áll: de a szellem követelése oly szigorú lett, hogy mindösszesen egyetlen leány felelt meg a feltételeknek - a Macskalány, aki nemrégen ért vissza az Óperencián túlról, és lélekben még igen fiatal, és ártatlan. Ő ugyan tiszta szívvel felajánlotta magát áldozatul, de a Kalapos Király nem kívánt egyedül dönteni a leány sorsáról, ezért hívta össze a tanácsot.

Mindenki felszólalt, ki ellene, ki mellette, de senki nem volt képes azt mondani, hogy tegye meg. A végeredmény mégis az lett, hogy ha a Kalapos Király úgy dönt, hogy elfogadja az áldozatot, akkor tegye.
--

Kurvaélet. Még mindig elfog az idegesség ha erre gondolok.

Tárnicsszeműt napok óta nem láttam. Már hiányzik az egyenes háta, a csalafinta mosolya, ahogy rám kacsint, aztán közli, hogy ehhez még fiatal és ártatlan vagyok. Holló elrepült messzire a szerelmével együtt, mert a Világvégét hátha úgy túléli.
Porcelánbabát Tárnicsszemű őrzi a titkával együtt.

Mesét mondok.

Volt egyszer egy város, békés és boldog, kívül a rengeteg-nagy Erdőn, az Óperencián innen. Volt királya, négy is. Négy uralkodó őrizte nyugalmát, és fogadta az Elveszetteket. Száz éven keresztül semmi komolyabb nem zavarta meg az Elveszett Királyságot, ám egy nap kiderült, hogy vége a Bő Száz esztendőnek, és a Szűkek következnek.

Összegyűlt a Négy Király, és megállapodtak abban, hogy mindegyik azt teszi, amihez a legjobban ért. Viola-Királynő menekülést tervezett, a Harag Ura felemelte öklét, azasztalra csapott, és kijelentette, hogy megvédenek mindenkit az utolsó lehelletükig, a többiek elfuthatnak, az Öregasszony gépéleteivel a fiait küldte segítségnek. A negyedik uralkodó csöndben ült. Annyit mondott, hogy megteszi, ami tőle telik, csak ne kérdezzék. Bár nem tetszett ez a többieknek, mégis azt mondták, legyen úgy, és nem ellenőrzik, ahogy eddig.

Telt-múlt az idő, és újabbak tévedtek az Elveszett városba. Felbukkant a Boszi, aki először ellopta a Fémből Gyúrt Srác szívét, aztán összeveszett a Kalapos uralkodóval, és párbajt vívtak egymással. A Boszi vesztett, és megesküdött, hogy életéért cserébe segít az Elveszett Királyságon. Az Uralkodók ezt elfogadták. Legalábbis hárman, mert a negyedik, a Kalapos Király szívéből nem tűnt el a gyűlölet a boszorkány iránt.

A Fémből Gyúrt Srác szomorú volt - a szívét összetörték, és teljesen feleslegesnek érezte magát. Aztán egyszer csak rászólt az Öregasszony:
- Szedd össze magad, vagy seggbe leszel rúgva!
Az éteri hang aztán meggyőzte a Srácot, hogy ideje új életre kelni. Összejövetelt szervezett hát, hogy a világvégére készülő elveszettek beszéljenek egymással, kikapcsolódjanak és szórakozzanak egy kicsit.

Itt újra találkozott Boszival, aki elárulta neki, hogy vagy a Kalapos Király, vagy az ő gyermekét hordja a szíve alatt. A Fémsrác szíve megtelt örömmel és aggodalommal - örömmel, hisz csoda, hogyha az Elveszetteknek lehet gyermekük, és aggodalommal, hiszen veszélyes idők járnak a Birodalomra, ilyenkor nem jó gyermekkel viselősnek lenni. Boszi elmesélte, hogy az egyik újonnan érkezett elveszettel együtt belopóztak a Kalapos Király kastélyába, és elolvastak egy tiktos fóliánst, amiből fény derült az átka mibenlétére.

Mert Boszi áldása átok is egyben, az Éj Úrnő szőtte bele a sorsába, amikor édesapját elrabolta. Az átok szerint szerelmre gyúlnak iránta az elveszett férfiak, és az ő szíve is lángra lobban, ha velük találkozik. Hát ezért utasította a Fémből Gyúrt Srác szerelmét! Ettől könnyebb lettt mindkettőjük szíve, és örök barátságot fogadva váltak el.
Aztán a Fémből Gyúrt Srác a Fehér lánnyal távozott, új érzésekkel szívében.
--
Ez csak a mese eleje, majd folytatom - a sötét árnyék, ami az Elveszett Városra borult, elkezdte megmérgezni az itt élők lelkét...

A nevem Micha, elcserélt vagyok Rouen városában. Montidier városában születtem és éltem egészen 20 éves koromig. Másodikos egyetemista voltam, bölcsészetet hallgattam a Sorbonne-on. A vizsgaidőszak első napján hazafelé tartottam a vonattal, amikor "kiesett" egy év és itt, Rouen határában, egy kőkörben tértem magamhoz. Menekültem, futottam valami elől, amire azóta sem emlékszem pontosan. Egy furcsa hegedűtök volt a hónom alatt, a kabátom nehéz volt, a cipőmet pedig elhagytam valahol az erdőben, a bokrok között. Kalandos volt a megérkezésem autós üldözéssel, furcsa lángszínnel ragyogó, összevert fiúval és a kórház automata kávéjának émelyítően édes ízével. Három lánnyal is megismerkedtem azon az éjjelen: Ophelievel, Aurorel és Noémivel. Ophelie azóta is velem van, próbál segíteni egy olyan világban, amit elsőre nehéz volt elfogadni. Most már belátom, nincs választásom.

Elrablásom előtt az életem egyszerű volt. Segítettem apámnak a könyvekkel, anyám halála után a háztartásban is. Olvastam, gyűjtögettem a zenéket, hegedűlni jártam. A vizsgákkal sosem volt gondom, a diáktársakat meg többnyire sikerült elkerülnöm. Most már nem lehetek magányos, azt mondják, hogy az veszélyes. Egyelőre nem tudom, hogy pontosan miért, de épp elég hátborzongató és megmagyarázhatatlan dolog történik velem ahhoz, hogy higyjek azoknak, akik ezt mondják. Most már nem tehetem meg, hogy a könyveknek élek, valahogy itt Rouenben elcseréltként elkerülhetetlen, hogy mindenféle más elcserélttel meg még furcsábbal találkozzak, időt töltsek. Próbálok velük beszélgetni, megismerni őket, azt hiszem kevés sikerrel. Nem értem őket.

Megismerkedte sokukkal, a legmélyebb benyomást talán Violette, a Télkirálynő tette rám. Azt hiszem, hogy hasonlítok rá bizonyos mértékig. Végül mégsem őt választottam, mint uralkodómat, hanem Adirant, a furcsa fehérhajú férfit, a Fagyöngy tulajdonosát. Ugyan ő most nem uralkodik, Colette helyettesíti, de a Fagyöngy kapcsán mégis találkozni fogunk és talán most, hogy csatlakoztam hozzájuk, beavat a titkokba. Vagy legalább megmutatja, hogy hol keressem azokat - már azokon a fájdalmas, könnyfakasztó emlékeken kívül, amiket a hegedű mesél. Adriannál fogok egyébként dolgozni, így lesz talán pénzem saját hegedűre, lemezekre, meg talán egyszer lakásra is. Megkérdeztem Laurát, hogy nem költözne-e el velem Ophelie-től. Néha mintha zavarnám, azt pedig nem akarok, viszont mikor meghallotta az elköltözés tervét - már hogy megkérdeztem Laurát - akkor persze még furcsábban nézett rám. Ó, bárcsak érteném az embereket, vagy legalább a macskákat.

Kevés időm van aludni, bár azt vettem észre, hogy zavar a napfény. Azt hiszem, ez is azzal a furcsa átváltozással van összefüggésben, minek hatására pókháló borítja a ruhámat, néha még a hajamat is. Sápadtabb is vagyok a kelleténél és rájöttem arra is, hogy a könyvek szaga nem emlék, hanem belőlem árad. Ja, és megjelentek az első száraz sárga, barna és vörös levelek a zsebemben, a gallérom alatt és a hajamban. Le se tagadhatnám, hogy az Ősz udvarhoz tartozom.



Sok olyan dolog van, amiről nem számoltam be: Adrientől kaptam egy könyvet, ami a rouen-i elcseréltek naplója; a lányok furcsa dolgokról pusmognak Babával kapcsolatban, aki a Tavasz udvarhoz tartozik és gyönyörű; Jean d'Arc szelleme barátságtalan és a tornyot, ahol raboskodott, jobb elkerülni; fogy az időnk, közeleg a támadás, amire a Nyár udvar készül a leglátványosabban (fegyverkeznek); Laura valami nem emberi teremtmény, aki nem is közülünk való, elcserélt; a BakElit lemezboltban a raszta eladó bár lelkes, nem épp szakértője annak a zenei vonalnak, amit gyűjteni szándékozom; Laura odavan Adrien egyik könyvéért, ami valahogy apámon keresztül jutott el Rouenbe, segítek Laurának megnézni azt (állítása szerint ő ismeri azoknak a furcsa ákombákomoknak a jelentését, amik semmilyen általam ismert ábécére sem hasonlítanak); jártunk az árvaházban, ahol megöltem egy bábot, egy kislányt, aki Ophelie életét élte helyette.

Végre összekapaszkodtak, és nem szakította el őket a vihar újra. Az Észak Királyának őrjöngése megbontotta a talaj és a levegő kényes szerződését, amikor egyik ékszere kiszabadult, h megkeresse a húgát.
Zuhanás keresztül a Sövényen, nem engedhetik el egymás kezét, nem nézhetnek vissza - utánuk nyúl a fájdalmas üvöltés. A kedvenc ékszere voltam. Úgy tűnik, megtanulta, mi a hiány. Erőt vett magán, és nem nézett vissza. Soha nem néz vissza - csak tarkóján érzi a figyelő tekinteteket.