Mondtam már, hogy mindannyian itt fogunk megdögleni? Nos, úgy tűnik, ez nem ma lesz.
Elkezdtünk beilleszkedni. Találtunk melót, szarul fizet, de legális: David a Dióban talált feljegyzések számítógépre vitelével ügyködik, Vivienne takarít, Augustine meg a Fagyöngyben vállalt munkát. Én meg a Nyár udvar vasboltjában rohadok, és közben próbálok felkészülni az első fellépésemre a bicskázási tanfolyamon.
Sikerült beindítani néhány tervet: Sabre és Jean is támogatta pár elképzelésünket, és mint később kiderült, Catherine, a Tél udvar uralkodója is érdekesnek talált párat. Ha összejönnek a tervek, lesz információs hálózatunk, és ha az Ősz udvart sikerül rávenni, lesznek olyan elemzők is, akik tudnak vele mit kezdeni. A Nyár udvar elkezdte megszervezni az ütőerőt, így sokkal gyorsabban és hatékonyabban tudjuk elrontani a rémek napját. Négy fős egységekbe szerveztek minket, mi az átütő sikerre tekintettel kompániánkkal neveztünk az Önkéntes Roueni Polgárőrségbe. Nem mondom, hogy egyszeriben az Elcseréltek lettek a legyőzhetetlen utcaterminátorok, de kezdésnek határozottan nem rossz. (Csak aztán el ne szálljon a lelkesedés, ha véletlenül arcbavágnak minket.) Ugyanakkor az az érzésem, hogy nincs még teljesen végiggondolva, hogy mit miért akarunk. Persze, az elképzelések hasznosak, de szerintem még az uralkodók sem tisztázták le magukban, hogy mi az, amit akarnak. Különösen nincs letisztázva, hogy mik azok az alapok, amiben mindannyian egyetértünk. Anno én azt a receptet követtem a csempészbandáimnál, hogy addig káráltam a főhajjakendnek, amíg nem mondott nekem három dolgot, amit akar a bandától, és nem mondott három dolgot, amitől retteg, hogy megtörténik. Mivel ezek a mi szakmánkban elég egyértelmű dolgok voltak, nem volt nehéz a belső kör fejébe verni, hogy merre hány lépés. Aztán aszerint döntöttünk, hogy támogatja-e a terv a három elérendő dolgot, és kockáztatjuk-e vele, hogy beleszaladunk a Rettenetes Háromba. A kettő között meg ízlés dolga, ugye. Erősen úgy látom, hogy az uralkodók között akadnak páran, akinek úgy kellett ez a vezéresdi, mint mesterlövésznek a hidegrázás.
Beleszaladtunk egy frissen érkezett Elcseréltbe, aki a nyílt színen - szemtanúk előtt - akart kibelezni egy normálisnak tűnő nőt. Mivel sem a szép szóból, sem az erődemonstrációból nem értett, és a trükktáram is ezt a pillanatot választotta, hogy cserbenhagyjon, kénytelenek voltunk szembeszállni vele, ami végül odáig fajult, hogy megöltem. Nem volt szép látvány, de nem hatott meg annyira, mint régen. Ha valaki négy Elcserélttel áll le birkózni, miután azok bemutatták, hogy bármikor meg tudnák ölni, de beszélni akarnak, annak akarja a teste a halált, hülyeségre meg nem írnak fel gyógyszert. Ettől függetlenül jó lenne, ha felkészülnénk arra, hogy az Elcseréltek egyre gyakrabban fognak kipotyogni a Sövényből. Augustine nem viselte jól, de őt sikerült meggyőzni úgy-ahogy arról, hogy egy elcseszett helyzetből hoztunk ki közepesen elcseszett eredményt, viszont Vivienne nem is beszél róla, ami aggaszt.
A Dióról kiderült, hogy tényleg temetkezési hely: ha a kínosan valószerű, de mindenképpen újszerű rémálmomnak hinni lehet, márpedig a szakértők szerint hinni lehet, a '40-es évek helyi csimotái testületileg úgy döntöttek, hogy megmérgezik magukat, és a testüket a Diónak adják. (Rohadtul merem remélni, hogy én nem kerülök olyan helyzetbe, hogy ez jó ötletnek tűnjön. Ha mégis, adjatok innom, de kurvagyorsan.) Ez nem akadályozta meg sem Sévére-t, sem a többi uralkodót, hogy a hullahegyen tartsuk a bált. Szerintem rossz vudu az ilyesmi, ezért csak visszafogottan ittam.
Ha már a buli szóba került, Colette megint megtartotta a „csesztessük Jean-Baptiste-ot” magánszámát, egyelőre túlságosan úriember voltam, legközelebb mással kísérletezem. Noémi is elég fura jelenség, ami nem Jean-Baptiste-ok számára azt jelenti, hogy nagyon meglazultak a vezetékek a fejében, ami még nem is lenne akkora baj, ha nem lenne egyik beavatkozó egység tagja sem, másrészt meg nem lenne kardos menyecske. De hát mindkettő igaz. A legcsodásabb az egészben az, hogy azt hiszi magáról, hogy elég épelméjű ahhoz, hogy hasznát lehessen venni, holott kábé annyira biztonságos, mint egy fel nem robbant repeszgránát egy homokozóban. Az effélét meg ugye vagy hatástalanítják, vagy a közelben kijelölt biztonságos helyen megsemmisítik. A Hajtó nem hülyegyerek, már akkor is embereket szívatott, amikor én még járni tanultam, sőt. Ha összefutnak, hamar megtalálja azt a három mondatot, amitől Noémi bepöccen, akkor csapdába csalja, levágja, és az egysége úgy dől el, mint egy háromlábú bográcsállvány. Rögtön lement négy ember, a morál a béka segge alatt, és még a járőrözési beosztásokat is át kell írni. Akar a fene katonai fegyelmet, ráadásul egyikünk sem épelméjű azok után, amit Odaát átéltünk, szóval nem akarom én agyonszabályozni a dolgokat. Azt se akarom megmondani, ki hogyan legyen őrült, amíg funkcionális. De ha már kint maradt a kulcs, akkor lehetőleg ne gyújtsuk magunkra az elmegyógyintézetet - ez az egyik vezérelv az életemben. Szóval Noémivel még beszélgetni kell, aztán reménykedni, hogy nem akar karajra bontani. (Vagy ha mégis, legalább ne jöjjön neki össze.)
Legalább annyi haszna volt a beszélgetésnek - bizisten, majdnem nekem jött a végén, pedig tényleg nem voltam szándékosan tahó - hogy elgondolkodtam közben, miért csinálom az egészet. Úgy értem, miért kelek föl reggel, mi vonszol el az első kávéig, és miért nem csücsörítek rá egy pisztoly csövére. Az egész trükkje a megszokás. Ami történt, megmarad, nem lehet elfelejteni, nem lehet meg nem történtté tenni, de idővel el lehet érni, hogy ne legyen jelen mindennap. Addig ki kell húzni, addig el kell viselni az emlékképeket meg a kényszereket, és arra kell koncentrálni, ami működik, vagy működhet. És el kell ismernem, érzek némi perverz örömet abban, hogy akármit is próbált tenni velem az az erkölcsi nyomorék társaság Odaát, még mindig itt vagyok, és minden nap annak a győzelmemnek a bizonyítéka, amit már senki nem vehet el tőlem. Megpróbálni megpróbálhatja, legfeljebb nem éli túl. Rouenben az Elcseréltek nem normálisak, de emberek. Van közte bátor, gyáva, bosszantó, helyes, több mint félig pszichopata, rusnya és gyönyörű, de csak emberek. A képességeink és torzulásaink csak árnyalják a képet. És ez a banda szimpatikus nekem. Próbálnak túlélni, és amit csak lehet, meg fogok tenni azért, hogy túl is éljük. Hogy ki mit kezd ezzel a lehetőséggel, nem az én dolgom.
6/04/2012 03:57:00 du.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)