...naná, hogy meglépett az a rohadék. Mentségünkre szolgáljon, hogy csíkot húzott a gatyájában közben. Volt valami trükkje, amivel védekezett a karmaim ellen, kaptam is egy szép nagy maflást, de még így is jobban megúsztam, mint David, aki éber kómában végezte. Kergettük még egy darabig a Sövényben, de JT-n kívül nem találtunk senkit. Visszajöttünk, pihenés.
Kezd hírem menni a városban, ennek nem tudom, hogy örüljek-e. A Hajtó lerohanásának történetét már több helyről hallottam vissza, a közvélekedés a „szép próbálkozás volt, kár, hogy nem jött össze” felé hajlik, kivéve Colette-et, aki nyugodtan beállhat a helyemre, ha olyan jól tudja.
Másnap meglátogattuk Davidot - szegény jókorát koppant, de az orvosok megnyugtattak, hogy vagy magához tér, vagy nem -, majd később Blaise-t is. A fiatalemberrel volt egy kisebb összezördülésünk korábban - jelentéktelen nézeteltérés az etikett kapcsán - de most nem őt ütöttük, így egy fokkal hálásabbnak tűnt, ha hasznosabbnak nem is. Elregélte, hogy véletlenül futott bele a Hajtó a biliárdszalonban, és amikor Blaise rájött, hogy valami nem kóser vele, drága csimotánk fegyvert szorított az oldalához, és elkezdte kifelé terelgetni. Aztán jöttünk ugye mi. A nap többi részét és a kora estét is csaliként töltöttük, de a vámpírivadéknak se híre, se hamva. (Lehet, hogy gyanút fogott.)
Hát ha már elsőre nem sikerült felboncolni a Hajtót, legalább a terveket elkezdük rá kovácsolni, ami máris több, mint amit vártam.
Vivienne, a negyedik sorstársunk, végül elhatározta, hogy a Tél udvar tagja lesz. Fel is vették. (Tényleg én voltam az egyetlen, akinek produkálnia is kellett valamit, hogy bevegyenek? Botrány.) Húsz év fölöttinek néz ki, időnként viszont úgy viselkedik, mint egy gyerek, mint ahogy azt korábban mondtam is. Amikor az egyetemi csehóban „Apunak” nevezett, azért megroppant a kezemben a pohár. Az eddigi mért eredmények alapján kettőből nulla kölöknek voltam jó apja, szóval a tapasztalatok nem biztatóak.
Tovább jártam a várost, kezdem már valamelyest kiismerni. Hamarosan jön az emelt szintű kurzus, amikor a zsebesek, narkókereskedők, örömlányok, gyalogrendőrök, és egyéb vidám munkadarabok vadászterületeinek határait fogom felderíteni. Bízzunk benne, hogy mindannyian túlélik közülük. Érkezésemkor elgondolkodtam azon, hogy alvilági tapasztalataimat bűnözői karrierem újjáélesztésére fogom használni, de részint kockázatos, másrészt sok értelme nincs, ha nem tudom elhagyni Rouent.
Marad a rút legalitás. Hétfőn kezdek a vasboltban, ideiglenes jelleggel. Ha sikerül elég pénzt összekalapozni, meg fogok próbálkozni egy magánnyomozó irodával. Nem vagyok egy Clark Gable, de lopózni tudok, nem vagyok feltűnő, és el tudok készíteni pár képet. Meglátjuk, ebből mi lesz.
Nem sikerült kideríteni, hogy a szokásosnál is hülyébb álmoknak mi az eredete. Colette azon kívül, hogy leereszkedő volt és közönyös, semmivel nem tudta előrébb segíteni ezt a kutatási vonalat, így nem tudjuk, hogy a jogar, amit olyan ügyesen elhoztunk idáig, egy teljes koronázási ékszerkollekciónak egy darabja-e, vagy ne keressünk tovább; nem tudott mondani semmit a roueni királyságról sem; ahogy arról sem, hogy az, hogy a nyomorult jogar beszélt álmunkban, vajon mit jelenthet. Cserébe kaptam tőle egy egyelőre igen visszautasíthatónak tűnő üzleti ajánlatot. (Segít némi kontrollt nyerni az álmaim felett, cserébe. Cserébe mondjuk nem őrülök meg valami álombeli rém miatt, és kapom szét, mint Floki a lábtörlőt. Miért, mit hitt, kényelmi szempontok miatt akarok ilyesmivel szórakozni?) Mielőtt elkezdenék vele tárgyalgatni, megpróbálom megkérdezni Aurore-t is, ő úgy tűnik, szintén ért ahhoz, hogyan kell megvédeni az álmainkat a külső hatásoktól.
Az az én nagy nyavalyám az egésszel, hogy úgy tűnik, mintha mi négyen lennénk csak azok, akiket aggaszt annyira, hogy elkezdjünk szervezni valamit. Annak idején volt egy olyan mondás, hogy „ha egy szar melót bíznak rád, hibázz - különben legközelebb is rád osztják, mondván, hogy te értesz hozzá.” Nagyon gyanús, hogy az udvarok közötti közvetítés a végén rajtunk fog maradni...
Na, ez a kemény, nem a vídia. Alaposabban körbenéztünk Rouenben, és a hely szervezettsége finoman szólva sem nyűgözött le minket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyénileg – pár, jól azonosítható ökör kivételével – ne lennének tehetséges, segítőkész, de legalábbis elviselhető alakok. (Noémi más tészta, de amíg csak a sarokban játssza a sértődöttet, és nem keresi a bajt, leszarom.) Amit viszont szigorúan magánjelleggel leszűrtem az eddigiek alapján, hogy az információk megosztása alkalomszerű. A gyűjtése is, teszem hozzá.
Emiatt aztán, mivel a hagyományos gerillataktika teljesen működésképtelen egy ekkora városban – nincs hová menni –, jó eséllyel a kezünkbe fogják adni a seggünket abban a szent pillanatban, hogy valami komolyabb rémnek eszébe jutunk. A képet külön árnyalja, hogy legalább egy komolyabb buli volt az elmúlt évtizedben, egyszer meg, jóval korábban, le is nullázták a cseregyerek-állományt. Tanulni nem tanult belőle senki.
Udvart választottunk, szigorúan tudományos alapon, még mátrix is volt benne. Augustine a Tavasz udvart választotta – szerintem azért, hogy hergelhesse Sévére-t – David kizárásos alapon az Ősz udvar tagja lett, én meg mentem ütni-vágni-amputálni a Nyárba. Opciónak maradt volna még a Tél, de egyrészt nagyon búvalbélelt a társaság, másrészt ezek a modern információgyűjtési technikák – számítógépek, ilyen-olyan jeladók – nekem már túl magasak, a negyven éves ismereteimmel meg kitörölhetem.
Az udvarokhoz csatlakozást megelőző próba Rouenben opcionális, udvara válogatja. Tévedhetetlen érzékkel választottam ki azt, ahol ezt komolyan veszik. Nem is lepett meg kimondottan, mert a Nyár udvar az, amelyik jellegéből adódóan rendszeresen összeakaszkodik a Sövény, esetleg Árkádia szülötteivel. (Az utóbbit ritkán, gondolom, mert még egész sokan élünk.) Ha már egyszer elmegyek portyázni valakivel, jobb előre tudni, kitől mire lehet számítani. Az én vizsgafeladatom egy hangyaboly volt, ami a Sövény egyik útján zabálta magát lassan előre, és gyakorlatilag minden élőlényt elpusztított, amivel szembekerült. Ideát Julie, a vidám, de kissé szétszórt (ez de szar volt) robbantós leány vigyázta a terepet. Amikor aztán rájöttem, hogy a fegyverzetem alkalmatlan a feladatra, végül hozzá vonultam vissza taktikailag, kaptam is egy lángszórót, amivel boldogan fel is gyújtottam. A hangyabolyt. (Infó a jövőre: a Sövény nem ég, viszont a füstje bódít.) Este győzelmi sörözés a Nyár udvar tagjaival. Alapvetően mindenki jónak tűnik abban, amit csinál, de tartok tőle, hogy a szervezetlenségünk egy napon vissza fog ütni.
Belefutottunk a Hajtóba. Kiderült, hogy mindhármunk eltűnésében segédkezett, az elmélet du jour szerint ő is Elcserélt, aki érdekből, kényszerből vagy számításból, de a tündérek seggében van, és azon van, hogy embereket vagy a saját fajtáját átlökdösse a Sövényen túlra. Hogy csapták volna a falhoz a hülye fejét, amikor megszületett. És most megint itt eszi a fene. Szóltunk a nagyfiúknak, de cseppet se meglepő módon nem sikerült nyomon követniük azt a szubhumán, áruló taknyot.
Szereztünk egy lakást. Nem ám vettünk, ez az árkádiai menekülteknél nem így megy. Alkut kötöttünk, kérem. Egy évig együtt maradunk, és csonttörésig bezárólag igyekszünk egymást megmenteni, ha úgy adódik, cserébe lesz hol laknunk. Nem mondom, álltam már össze rosszabb arcú és kiállhatatlanabb társasággal is, kevesebbért. Az alku teljesítése Sévére-re esett, aki egy használaton kívüli, korábban arcát vesztett Elcserélt házát ajánlotta fel a számunkra, de cserébe…
intermezzo: errefelé egyre sűrűbben történnek izgalmas dolgok. Nem elég, hogy egy ikerpár is talajt fogott a környéken, de beesett egy olyan sorstársunk is, aki kilenc évet élt a normál valóságban, és tizenhatot Odaát. Mivel az ő érkezésénél nem volt ott a szárazdajka-különítmény, elmondott mindent az első arra járónak – gondolom – amire teljesen logikusan, ámde igen szívtelenül beszállították a környéki szanatóriumba, kivizsgálásra, szép kilátással a kényszergyógykezelésre. Némi kommandózást, szabotázst és egyeztetést követően sikerült meggyőznünk arról, hogy ismerjen el minket rokonainak, így végül ki tudtuk hozni. Nem nagyon tudom hová tenni, néha úgy viselkedik, mint egy gyerek, néha olyan, mint egy fiatal nő. Intermezzo vége.
…háhá, hát persze, hogy cserébe. Szóval állítólag Barbara él, és ha él, akkor beszélt is, és az ő iránymutatásai alapján egy vámpír vagy vámpírszolga átruccant ide Párizsból, körülnézni. Mi elvállaltuk, hogy eljátsszuk a csalikacsa szerepét, és majd az izomfiúk karajra bontják az illetőt, cserébe, hogy valami esélyünk is legyen, a Wyrd a természetfeletti fenyegetések érzékelésének képességével ruházott fel. Kikérdeztük az Ősz udvar főhajjakendjeit, hogy mit lehet tudni a vámpírokról – hát, ezzel is ki vagyunk segítve, mondhatom. (Súgok: a lángszóró, főleg, ha napalm-B van benne, a legtöbb dolog ellen egész jó.)
Miért is képzeltem, hogy Rouenben érdemes tervezni bármit is? Gardedámjaink nem voltak elegen ahhoz, hogy rendesen nyomon tudják követni a vámpírszolgát, akit egy egyetemi kocsmában szúrtunk ki, és meg tudott pattanni. És még Rouen temérdek történelmi nevezetességét is mind egy szálig felderítettük, ha Colos Matthieu lepukkant talponállóját nem számítjuk, mert azt csak én derítettem fel, egy terepbejáráson.
Ezek után eldöntöttük, hogy ezzel a tempóval sose jutunk semmire, így ideje magunknak kézbe venni a dolgokat. Az esti kötelező csalikacsa-hadművelet során sikerült kiszúrni, hogy valaki a nyomunkban van. Na, gondoltam, kerülök egyet, de észrevehetett, aki követett, mert nem láttam senkit, hiába kerültem a hátába. Volt ott viszont egy koldus, akinek rohadtul nem kellett volna ott lennie – amikor viszont dobtam egy tízfrankost, úgy mozdult rá, mint a villám. Augustine-ék ezalatt elmentek a pláza felé, jobb híján utánuk eredtem. Hát látom ám, hogy nyílik a pláza üvegajtaja, kitántorodik rajta egy régi jó cimbora – akit Daviddal kioktattunk a hölgyekkel való elvárt bánásmód rejtelmeiről, de túlélte – és mellette elrohan, ki más, mint a mi drága Hajtónk.
Említettem már, hogy én ezt a rohadékot fel akarom koncolni? Biztos említettem. És nem szívesen csinálok segget a számból. Nem vett észre, így aztán szépen a hátába kerültem, és belevágtam a karmaimat.
A fene gondolta volna, hogy ilyen hosszúra tud nyúlni néhány másodperc…