Mondtam már, hogy mindannyian itt fogunk megdögleni? Nos, úgy tűnik, ez nem ma lesz.
Elkezdtünk beilleszkedni. Találtunk melót, szarul fizet, de legális: David a Dióban talált feljegyzések számítógépre vitelével ügyködik, Vivienne takarít, Augustine meg a Fagyöngyben vállalt munkát. Én meg a Nyár udvar vasboltjában rohadok, és közben próbálok felkészülni az első fellépésemre a bicskázási tanfolyamon.
Sikerült beindítani néhány tervet: Sabre és Jean is támogatta pár elképzelésünket, és mint később kiderült, Catherine, a Tél udvar uralkodója is érdekesnek talált párat. Ha összejönnek a tervek, lesz információs hálózatunk, és ha az Ősz udvart sikerül rávenni, lesznek olyan elemzők is, akik tudnak vele mit kezdeni. A Nyár udvar elkezdte megszervezni az ütőerőt, így sokkal gyorsabban és hatékonyabban tudjuk elrontani a rémek napját. Négy fős egységekbe szerveztek minket, mi az átütő sikerre tekintettel kompániánkkal neveztünk az Önkéntes Roueni Polgárőrségbe. Nem mondom, hogy egyszeriben az Elcseréltek lettek a legyőzhetetlen utcaterminátorok, de kezdésnek határozottan nem rossz. (Csak aztán el ne szálljon a lelkesedés, ha véletlenül arcbavágnak minket.) Ugyanakkor az az érzésem, hogy nincs még teljesen végiggondolva, hogy mit miért akarunk. Persze, az elképzelések hasznosak, de szerintem még az uralkodók sem tisztázták le magukban, hogy mi az, amit akarnak. Különösen nincs letisztázva, hogy mik azok az alapok, amiben mindannyian egyetértünk. Anno én azt a receptet követtem a csempészbandáimnál, hogy addig káráltam a főhajjakendnek, amíg nem mondott nekem három dolgot, amit akar a bandától, és nem mondott három dolgot, amitől retteg, hogy megtörténik. Mivel ezek a mi szakmánkban elég egyértelmű dolgok voltak, nem volt nehéz a belső kör fejébe verni, hogy merre hány lépés. Aztán aszerint döntöttünk, hogy támogatja-e a terv a három elérendő dolgot, és kockáztatjuk-e vele, hogy beleszaladunk a Rettenetes Háromba. A kettő között meg ízlés dolga, ugye. Erősen úgy látom, hogy az uralkodók között akadnak páran, akinek úgy kellett ez a vezéresdi, mint mesterlövésznek a hidegrázás.
Beleszaladtunk egy frissen érkezett Elcseréltbe, aki a nyílt színen - szemtanúk előtt - akart kibelezni egy normálisnak tűnő nőt. Mivel sem a szép szóból, sem az erődemonstrációból nem értett, és a trükktáram is ezt a pillanatot választotta, hogy cserbenhagyjon, kénytelenek voltunk szembeszállni vele, ami végül odáig fajult, hogy megöltem. Nem volt szép látvány, de nem hatott meg annyira, mint régen. Ha valaki négy Elcserélttel áll le birkózni, miután azok bemutatták, hogy bármikor meg tudnák ölni, de beszélni akarnak, annak akarja a teste a halált, hülyeségre meg nem írnak fel gyógyszert. Ettől függetlenül jó lenne, ha felkészülnénk arra, hogy az Elcseréltek egyre gyakrabban fognak kipotyogni a Sövényből. Augustine nem viselte jól, de őt sikerült meggyőzni úgy-ahogy arról, hogy egy elcseszett helyzetből hoztunk ki közepesen elcseszett eredményt, viszont Vivienne nem is beszél róla, ami aggaszt.
A Dióról kiderült, hogy tényleg temetkezési hely: ha a kínosan valószerű, de mindenképpen újszerű rémálmomnak hinni lehet, márpedig a szakértők szerint hinni lehet, a '40-es évek helyi csimotái testületileg úgy döntöttek, hogy megmérgezik magukat, és a testüket a Diónak adják. (Rohadtul merem remélni, hogy én nem kerülök olyan helyzetbe, hogy ez jó ötletnek tűnjön. Ha mégis, adjatok innom, de kurvagyorsan.) Ez nem akadályozta meg sem Sévére-t, sem a többi uralkodót, hogy a hullahegyen tartsuk a bált. Szerintem rossz vudu az ilyesmi, ezért csak visszafogottan ittam.
Ha már a buli szóba került, Colette megint megtartotta a „csesztessük Jean-Baptiste-ot” magánszámát, egyelőre túlságosan úriember voltam, legközelebb mással kísérletezem. Noémi is elég fura jelenség, ami nem Jean-Baptiste-ok számára azt jelenti, hogy nagyon meglazultak a vezetékek a fejében, ami még nem is lenne akkora baj, ha nem lenne egyik beavatkozó egység tagja sem, másrészt meg nem lenne kardos menyecske. De hát mindkettő igaz. A legcsodásabb az egészben az, hogy azt hiszi magáról, hogy elég épelméjű ahhoz, hogy hasznát lehessen venni, holott kábé annyira biztonságos, mint egy fel nem robbant repeszgránát egy homokozóban. Az effélét meg ugye vagy hatástalanítják, vagy a közelben kijelölt biztonságos helyen megsemmisítik. A Hajtó nem hülyegyerek, már akkor is embereket szívatott, amikor én még járni tanultam, sőt. Ha összefutnak, hamar megtalálja azt a három mondatot, amitől Noémi bepöccen, akkor csapdába csalja, levágja, és az egysége úgy dől el, mint egy háromlábú bográcsállvány. Rögtön lement négy ember, a morál a béka segge alatt, és még a járőrözési beosztásokat is át kell írni. Akar a fene katonai fegyelmet, ráadásul egyikünk sem épelméjű azok után, amit Odaát átéltünk, szóval nem akarom én agyonszabályozni a dolgokat. Azt se akarom megmondani, ki hogyan legyen őrült, amíg funkcionális. De ha már kint maradt a kulcs, akkor lehetőleg ne gyújtsuk magunkra az elmegyógyintézetet - ez az egyik vezérelv az életemben. Szóval Noémivel még beszélgetni kell, aztán reménykedni, hogy nem akar karajra bontani. (Vagy ha mégis, legalább ne jöjjön neki össze.)
Legalább annyi haszna volt a beszélgetésnek - bizisten, majdnem nekem jött a végén, pedig tényleg nem voltam szándékosan tahó - hogy elgondolkodtam közben, miért csinálom az egészet. Úgy értem, miért kelek föl reggel, mi vonszol el az első kávéig, és miért nem csücsörítek rá egy pisztoly csövére. Az egész trükkje a megszokás. Ami történt, megmarad, nem lehet elfelejteni, nem lehet meg nem történtté tenni, de idővel el lehet érni, hogy ne legyen jelen mindennap. Addig ki kell húzni, addig el kell viselni az emlékképeket meg a kényszereket, és arra kell koncentrálni, ami működik, vagy működhet. És el kell ismernem, érzek némi perverz örömet abban, hogy akármit is próbált tenni velem az az erkölcsi nyomorék társaság Odaát, még mindig itt vagyok, és minden nap annak a győzelmemnek a bizonyítéka, amit már senki nem vehet el tőlem. Megpróbálni megpróbálhatja, legfeljebb nem éli túl. Rouenben az Elcseréltek nem normálisak, de emberek. Van közte bátor, gyáva, bosszantó, helyes, több mint félig pszichopata, rusnya és gyönyörű, de csak emberek. A képességeink és torzulásaink csak árnyalják a képet. És ez a banda szimpatikus nekem. Próbálnak túlélni, és amit csak lehet, meg fogok tenni azért, hogy túl is éljük. Hogy ki mit kezd ezzel a lehetőséggel, nem az én dolgom.
Szépen sorban derülnek ki a titkok és a talányok, szépen sorban, mint az aknamezőn. Nincsenek nagy felismerések, csak szépen lassan átépül a valóság körülöttem. Már a hang is kiszámítható a fejemben, ami folyton sört követel, és filléres bölcsességekkel traktál cserébe. „A lényeg, hogy Elcserélt vagy, oszt’ kész. Sosem lehetsz többé ember, ez van. Erről gondoskodtak a tündérek, a Sövény, meg az, hogy egy madárijesztő bámul vissza, ha tükörbe nézel.”
Az Elcseréltek társasága, ha nem is zökkenőmentesen, de általában próbál együttműködni, még ha látszólag nem is tudja néha, merre van a felfelé. A Nyár udvar újabb taggal gyarapodott: a Weasley-ikrek cselekvőképesebbik tagja, aki láthatólag alkalmasabb az ilyesmire, jelentkezett, és egy goblinnak nevezett sövénylakó agyonvágása után be is vettük a csapatba. A másik Weasley csak követte volna ide, így őt megkérte Jean, hogy gondolja ezt át még egyszer.
David még mindig nem tért magához, pedig rohadtul jobban tenné, mert kezd már túl sűrű lenni a táncrendem. Amíg én ugyanis udvari kötelességeimmel voltam elfoglalva, a kétfős hölgykoszorút először el akarta rabolni egy terepjárónyi öltönyös, aztán meg rájuk rontott egy vámpír is. Baj is lett volna, ha Marco – asszem ő volt – be nem esik közben, és el nem ijeszti. (Hááá, és persze ez még nem azt jelenti, hogy nincs vámpírszolga, sőt!) Köszönhetően ennek a kalandnak, be kell jelentenünk minden mozgást, és senki nem közlekedhet egyedül. Minden uralkodó egyenes parancsba adta, ami azért külön fájó, mert ezt be kell tartanunk, ha tetszik, ha nem.
A Hajtónak nem akadtunk a nyomára, de nincs nekünk olyan szerencsénk, hogy megette volna a fene.
Az álommanó átment slendriánba, ezért aztán Augustine volt haverjáról/kollégájáról álmodtunk, aki zsíros füstből szőtt, eltorzult arcával üvöltötte a nevét. Küldött volna neki táviratot inkább, most mit vár, mentőakciót?
Mégis, az állatkerti felvonulás ellenére egyre erősebb bennem a gyanú, hogy engem itt nem a krízisek, hanem a hétköznapok fognak kicsinálni. Ez egy kisváros. És igen kevés az Elcserélt. És kevés helyre mehetek úgy feltűnés nélkül, hogy mégsem ismer senki. Itt, ha részegen gajdolva tántorog az ember az utcán, nem csak, hogy elviszik. Megismerik másnap. Még csak egy csempészbandát se lehet itt alapítani, mert helyi illetőségű vagányok alig vannak. Se piac. Átmenőforgalom az még csak lenne, azzal talán lehet valamit kezdeni később, de finoman kell ennek nekimenni, mert az Elcserélteknek nem csak úgy megy a megpattanás, hogy felülnek egy pékárus furgonra, és irány a nagyvilág. A narkót itt öltönykéknek terítik, fegyvert maximum rendőrnél látni, az alkohol legális, kölykökhöz meg nőkhöz meg nem nyúl az ember. Ez egy rendes hely! Kijövök a Sövényből, és egy kikúrt kisvárosban bírok megtelepedni! Kínomban már törvényes üzleten kezdtem el törni a fejem. Mindegy, voltam én már becsületes vállalkozó, hatvankettőig, csak akkor mocskos sok pénzért. Ehelyett meg azt fogom tanítani mindenféle fogalmatlan úrigyereknek, hogy hogyan kell megúszni egy késes hiriget, apróért. Esetleg úgy megvágni valakit, hogy utána ne zárjanak be a zsandárok, de az már a haladó tananyag lesz. JT segített összerakni az anyagot – ő vívást oktat, de nem ám a versenysportot. Meglátjuk, hogyan válik be a dolog, addig is eladó leszek a vasboltban.
A régi dicsőségem már csak azért is késel az éji homályban, mert már második alkalom óta én vagyok a legjózanabb az esti mulatozások során. Mégiscsak más az, amikor az ember az állandó jellegű tettestársaival nézi a napfelkeltét, és próbálja eldönteni, hogy vajon sirály szart a poharába, vagy a bor magától ilyen borzalmas, meg más az, ha az ember húsz évvel idősebb az ivótársainál, akik amúgy mind nők. Ilyenkor hiányolom Davidot, ő legalább tud is inni. Legalább Augustine és Vivienne jól szórakoztak, Julie meg jól kiütötte magát, de sebaj, majd megtanulja.
Kiadták ukázba, hogy nézzük meg, mi van a Dióban. A Dió egy hely a Sövényben, ahol egyszer már jártunk korábban. Kinézetre épp olyan, mint egy dió felső fele, csak akkora, mint egy katedrális, amelyet függönyrendszerrel osztottak több részre, na, itt régészkedtünk. Volt itt minden, általában limlom és használhatatlan szemét, de találtunk egy ládát az Ősz udvar trónja alatt (mind a négy udvarnak volt ott trónusa), amit leadtunk az Ősz udvarnak, és a korábbi időszakok krónikái kerültek elő belőle. Nem mondom, szívesen rátenném a kezem, mert borzasztóan aggaszt, hogy olyan terepen tevékenykedünk, aminek a múltjáról nem tudunk semmit. (Főleg azt nem tudjuk, hogy pontosan mi tüntette el az összes Elcseréltet a környékről.) A kutatás során találtunk egy lejáratot, és kiderült, hogy a Dió alsó fele valamiféle temető. Vagy hullaraktár, ezt nem sikerült tisztázni. Esetleg áldozókamra. A lényeg, hogy a Dió alsó felének anyaga üvegként törik, és az idők során magába nyelte az oda vitt testeket, amelyek vagy csontvázak voltak ekkor, vagy nem. A tetemek évtizedekkel ezelőtt kerülhettek oda, közelebb a százhoz, mint nem. Bizarr, de egyelőre nem tudjuk hová tenni. Ahogy a többi fura eseményt, az Elcseréltek ugrásszerűen növekvő számát, és egyéb hülyeségeket sem.
Ide tartozik, hogy egy beszélgetésből kiderült: Rouenben a kapukat egy szellem őrizte, egészen a közelmúltig, amikor is Ophélie-t kérte volna cserébe, hogy tovább nyújtsa a szolgáltatást, mire a helyiek közölték, hogy kapja be. A szellem aztán tisztázatlan körülmények között méginkább halott lett, viszont azóta van átjárás a Sövényből Rouenbe.
Muszáj lesz tovább kaparnunk az információk után, és tovább kell szervezni a bandát, különben a felkészületlenségünk elkerülhetetlenül a seggünkbe fog harapni.
...naná, hogy meglépett az a rohadék. Mentségünkre szolgáljon, hogy csíkot húzott a gatyájában közben. Volt valami trükkje, amivel védekezett a karmaim ellen, kaptam is egy szép nagy maflást, de még így is jobban megúsztam, mint David, aki éber kómában végezte. Kergettük még egy darabig a Sövényben, de JT-n kívül nem találtunk senkit. Visszajöttünk, pihenés.
Kezd hírem menni a városban, ennek nem tudom, hogy örüljek-e. A Hajtó lerohanásának történetét már több helyről hallottam vissza, a közvélekedés a „szép próbálkozás volt, kár, hogy nem jött össze” felé hajlik, kivéve Colette-et, aki nyugodtan beállhat a helyemre, ha olyan jól tudja.
Másnap meglátogattuk Davidot - szegény jókorát koppant, de az orvosok megnyugtattak, hogy vagy magához tér, vagy nem -, majd később Blaise-t is. A fiatalemberrel volt egy kisebb összezördülésünk korábban - jelentéktelen nézeteltérés az etikett kapcsán - de most nem őt ütöttük, így egy fokkal hálásabbnak tűnt, ha hasznosabbnak nem is. Elregélte, hogy véletlenül futott bele a Hajtó a biliárdszalonban, és amikor Blaise rájött, hogy valami nem kóser vele, drága csimotánk fegyvert szorított az oldalához, és elkezdte kifelé terelgetni. Aztán jöttünk ugye mi. A nap többi részét és a kora estét is csaliként töltöttük, de a vámpírivadéknak se híre, se hamva. (Lehet, hogy gyanút fogott.)
Hát ha már elsőre nem sikerült felboncolni a Hajtót, legalább a terveket elkezdük rá kovácsolni, ami máris több, mint amit vártam.
Vivienne, a negyedik sorstársunk, végül elhatározta, hogy a Tél udvar tagja lesz. Fel is vették. (Tényleg én voltam az egyetlen, akinek produkálnia is kellett valamit, hogy bevegyenek? Botrány.) Húsz év fölöttinek néz ki, időnként viszont úgy viselkedik, mint egy gyerek, mint ahogy azt korábban mondtam is. Amikor az egyetemi csehóban „Apunak” nevezett, azért megroppant a kezemben a pohár. Az eddigi mért eredmények alapján kettőből nulla kölöknek voltam jó apja, szóval a tapasztalatok nem biztatóak.
Tovább jártam a várost, kezdem már valamelyest kiismerni. Hamarosan jön az emelt szintű kurzus, amikor a zsebesek, narkókereskedők, örömlányok, gyalogrendőrök, és egyéb vidám munkadarabok vadászterületeinek határait fogom felderíteni. Bízzunk benne, hogy mindannyian túlélik közülük. Érkezésemkor elgondolkodtam azon, hogy alvilági tapasztalataimat bűnözői karrierem újjáélesztésére fogom használni, de részint kockázatos, másrészt sok értelme nincs, ha nem tudom elhagyni Rouent.
Marad a rút legalitás. Hétfőn kezdek a vasboltban, ideiglenes jelleggel. Ha sikerül elég pénzt összekalapozni, meg fogok próbálkozni egy magánnyomozó irodával. Nem vagyok egy Clark Gable, de lopózni tudok, nem vagyok feltűnő, és el tudok készíteni pár képet. Meglátjuk, ebből mi lesz.
Nem sikerült kideríteni, hogy a szokásosnál is hülyébb álmoknak mi az eredete. Colette azon kívül, hogy leereszkedő volt és közönyös, semmivel nem tudta előrébb segíteni ezt a kutatási vonalat, így nem tudjuk, hogy a jogar, amit olyan ügyesen elhoztunk idáig, egy teljes koronázási ékszerkollekciónak egy darabja-e, vagy ne keressünk tovább; nem tudott mondani semmit a roueni királyságról sem; ahogy arról sem, hogy az, hogy a nyomorult jogar beszélt álmunkban, vajon mit jelenthet. Cserébe kaptam tőle egy egyelőre igen visszautasíthatónak tűnő üzleti ajánlatot. (Segít némi kontrollt nyerni az álmaim felett, cserébe. Cserébe mondjuk nem őrülök meg valami álombeli rém miatt, és kapom szét, mint Floki a lábtörlőt. Miért, mit hitt, kényelmi szempontok miatt akarok ilyesmivel szórakozni?) Mielőtt elkezdenék vele tárgyalgatni, megpróbálom megkérdezni Aurore-t is, ő úgy tűnik, szintén ért ahhoz, hogyan kell megvédeni az álmainkat a külső hatásoktól.
Az az én nagy nyavalyám az egésszel, hogy úgy tűnik, mintha mi négyen lennénk csak azok, akiket aggaszt annyira, hogy elkezdjünk szervezni valamit. Annak idején volt egy olyan mondás, hogy „ha egy szar melót bíznak rád, hibázz - különben legközelebb is rád osztják, mondván, hogy te értesz hozzá.” Nagyon gyanús, hogy az udvarok közötti közvetítés a végén rajtunk fog maradni...
Na, ez a kemény, nem a vídia. Alaposabban körbenéztünk Rouenben, és a hely szervezettsége finoman szólva sem nyűgözött le minket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyénileg – pár, jól azonosítható ökör kivételével – ne lennének tehetséges, segítőkész, de legalábbis elviselhető alakok. (Noémi más tészta, de amíg csak a sarokban játssza a sértődöttet, és nem keresi a bajt, leszarom.) Amit viszont szigorúan magánjelleggel leszűrtem az eddigiek alapján, hogy az információk megosztása alkalomszerű. A gyűjtése is, teszem hozzá.
Emiatt aztán, mivel a hagyományos gerillataktika teljesen működésképtelen egy ekkora városban – nincs hová menni –, jó eséllyel a kezünkbe fogják adni a seggünket abban a szent pillanatban, hogy valami komolyabb rémnek eszébe jutunk. A képet külön árnyalja, hogy legalább egy komolyabb buli volt az elmúlt évtizedben, egyszer meg, jóval korábban, le is nullázták a cseregyerek-állományt. Tanulni nem tanult belőle senki.
Udvart választottunk, szigorúan tudományos alapon, még mátrix is volt benne. Augustine a Tavasz udvart választotta – szerintem azért, hogy hergelhesse Sévére-t – David kizárásos alapon az Ősz udvar tagja lett, én meg mentem ütni-vágni-amputálni a Nyárba. Opciónak maradt volna még a Tél, de egyrészt nagyon búvalbélelt a társaság, másrészt ezek a modern információgyűjtési technikák – számítógépek, ilyen-olyan jeladók – nekem már túl magasak, a negyven éves ismereteimmel meg kitörölhetem.
Az udvarokhoz csatlakozást megelőző próba Rouenben opcionális, udvara válogatja. Tévedhetetlen érzékkel választottam ki azt, ahol ezt komolyan veszik. Nem is lepett meg kimondottan, mert a Nyár udvar az, amelyik jellegéből adódóan rendszeresen összeakaszkodik a Sövény, esetleg Árkádia szülötteivel. (Az utóbbit ritkán, gondolom, mert még egész sokan élünk.) Ha már egyszer elmegyek portyázni valakivel, jobb előre tudni, kitől mire lehet számítani. Az én vizsgafeladatom egy hangyaboly volt, ami a Sövény egyik útján zabálta magát lassan előre, és gyakorlatilag minden élőlényt elpusztított, amivel szembekerült. Ideát Julie, a vidám, de kissé szétszórt (ez de szar volt) robbantós leány vigyázta a terepet. Amikor aztán rájöttem, hogy a fegyverzetem alkalmatlan a feladatra, végül hozzá vonultam vissza taktikailag, kaptam is egy lángszórót, amivel boldogan fel is gyújtottam. A hangyabolyt. (Infó a jövőre: a Sövény nem ég, viszont a füstje bódít.) Este győzelmi sörözés a Nyár udvar tagjaival. Alapvetően mindenki jónak tűnik abban, amit csinál, de tartok tőle, hogy a szervezetlenségünk egy napon vissza fog ütni.
Belefutottunk a Hajtóba. Kiderült, hogy mindhármunk eltűnésében segédkezett, az elmélet du jour szerint ő is Elcserélt, aki érdekből, kényszerből vagy számításból, de a tündérek seggében van, és azon van, hogy embereket vagy a saját fajtáját átlökdösse a Sövényen túlra. Hogy csapták volna a falhoz a hülye fejét, amikor megszületett. És most megint itt eszi a fene. Szóltunk a nagyfiúknak, de cseppet se meglepő módon nem sikerült nyomon követniük azt a szubhumán, áruló taknyot.
Szereztünk egy lakást. Nem ám vettünk, ez az árkádiai menekülteknél nem így megy. Alkut kötöttünk, kérem. Egy évig együtt maradunk, és csonttörésig bezárólag igyekszünk egymást megmenteni, ha úgy adódik, cserébe lesz hol laknunk. Nem mondom, álltam már össze rosszabb arcú és kiállhatatlanabb társasággal is, kevesebbért. Az alku teljesítése Sévére-re esett, aki egy használaton kívüli, korábban arcát vesztett Elcserélt házát ajánlotta fel a számunkra, de cserébe…
intermezzo: errefelé egyre sűrűbben történnek izgalmas dolgok. Nem elég, hogy egy ikerpár is talajt fogott a környéken, de beesett egy olyan sorstársunk is, aki kilenc évet élt a normál valóságban, és tizenhatot Odaát. Mivel az ő érkezésénél nem volt ott a szárazdajka-különítmény, elmondott mindent az első arra járónak – gondolom – amire teljesen logikusan, ámde igen szívtelenül beszállították a környéki szanatóriumba, kivizsgálásra, szép kilátással a kényszergyógykezelésre. Némi kommandózást, szabotázst és egyeztetést követően sikerült meggyőznünk arról, hogy ismerjen el minket rokonainak, így végül ki tudtuk hozni. Nem nagyon tudom hová tenni, néha úgy viselkedik, mint egy gyerek, néha olyan, mint egy fiatal nő. Intermezzo vége.
…háhá, hát persze, hogy cserébe. Szóval állítólag Barbara él, és ha él, akkor beszélt is, és az ő iránymutatásai alapján egy vámpír vagy vámpírszolga átruccant ide Párizsból, körülnézni. Mi elvállaltuk, hogy eljátsszuk a csalikacsa szerepét, és majd az izomfiúk karajra bontják az illetőt, cserébe, hogy valami esélyünk is legyen, a Wyrd a természetfeletti fenyegetések érzékelésének képességével ruházott fel. Kikérdeztük az Ősz udvar főhajjakendjeit, hogy mit lehet tudni a vámpírokról – hát, ezzel is ki vagyunk segítve, mondhatom. (Súgok: a lángszóró, főleg, ha napalm-B van benne, a legtöbb dolog ellen egész jó.)
Miért is képzeltem, hogy Rouenben érdemes tervezni bármit is? Gardedámjaink nem voltak elegen ahhoz, hogy rendesen nyomon tudják követni a vámpírszolgát, akit egy egyetemi kocsmában szúrtunk ki, és meg tudott pattanni. És még Rouen temérdek történelmi nevezetességét is mind egy szálig felderítettük, ha Colos Matthieu lepukkant talponállóját nem számítjuk, mert azt csak én derítettem fel, egy terepbejáráson.
Ezek után eldöntöttük, hogy ezzel a tempóval sose jutunk semmire, így ideje magunknak kézbe venni a dolgokat. Az esti kötelező csalikacsa-hadművelet során sikerült kiszúrni, hogy valaki a nyomunkban van. Na, gondoltam, kerülök egyet, de észrevehetett, aki követett, mert nem láttam senkit, hiába kerültem a hátába. Volt ott viszont egy koldus, akinek rohadtul nem kellett volna ott lennie – amikor viszont dobtam egy tízfrankost, úgy mozdult rá, mint a villám. Augustine-ék ezalatt elmentek a pláza felé, jobb híján utánuk eredtem. Hát látom ám, hogy nyílik a pláza üvegajtaja, kitántorodik rajta egy régi jó cimbora – akit Daviddal kioktattunk a hölgyekkel való elvárt bánásmód rejtelmeiről, de túlélte – és mellette elrohan, ki más, mint a mi drága Hajtónk.
Említettem már, hogy én ezt a rohadékot fel akarom koncolni? Biztos említettem. És nem szívesen csinálok segget a számból. Nem vett észre, így aztán szépen a hátába kerültem, és belevágtam a karmaimat.
A fene gondolta volna, hogy ilyen hosszúra tud nyúlni néhány másodperc…