Amikor vége lett végre a háborúnak, és a boche-ok eltakarodtak végre vissza, ahová valók, mocskosul meg voltam róla győződve, hogy egy olyan tökös legény, mint Jean-Baptiste Billout, most megcsinálhatja a szerencséjét. Hát, mint azt a tapasztalatok mutatják, huszonéves fejjel tudja az ember a legnagyobb ökörségeket kitalálni.
Negyven év. Negyven telibevert év egy rémálomban. Ezt annak a szemétláda Hajtónak köszönhetem, és ha még lenne kihez, imádkoznék, hadd verjem le rajta. Csak egyszer. Oké, kerekítettem, csak harmincnyolc. Letöltendőnek is durva. Ez, ennyi jutott. Közben alighanem szétrohadt a családom, odalett a vagyonom, a lányom úgy nőtt fel, hogy csak egy halvány, alighanem keserű emlék voltam neki. Lehet, hogy van egy unokám, és ha belehúzott, talán még dédunokám is, és sosem láttam őket. Ahogy a dolgok állnak, nem is fogom.
Szép.
És mire használta a világ ezt a harmincnyolc évet? Ennyi idő alatt két generáció is meg tud halni, ha igyekszik, erre annyit sikerült elérni, hogy gyorsabban és több ember tud hülyeségeket beszélni, mint ’62-ben. Mobiltelefonok, mindenütt tévé, számítógépek, és dohányozni tilos táblák.
Szép.
Amikor belefutottam Augustine-be a Sövényben, egyik pillanatról a másikra éltem. Elég hamar szétmállik az ember gyereke Odaát, és hamar értelmüket veszítik azok a szabályszerűségek, amelyek az emberek világában segítenek megszervezni egy átlagos napot. A botomon és az utolsó szál talpatlan Gauloises-omon kívül nem maradt nálam és belőlem semmi. Elég szar élmény volt, amikor elkezdtek visszatérni a normalitás emlékei, mit ne mondjak. Mindegy, annyi azért maradt még belőlem, hogy amikor elkezdett gyűlni a Köd (amiből lidérces rémek szoktak előkolbászolni), még odavessem neki, hogy fusson, amerre lát – hiába fogott rám fegyvert, van, amikor jobb futni, mint a múltbeli sérelmeket felhánytorgatni.
Aztán beesett Barbara és David, akik egy jogart kísértek. Szállítottak. (Az csak később derült ki, hogy beszél az istenadta.) Egy vasajtót nyitottak ki, de rájöttek, hogy nem annyira vidám a helyzet, én meg, reménykedve, hogy azon csak nem jön át a Köd, utánuk mentem, visszafelé. Ide. Mármint a Földre. Párizsban fogtunk végül talajt, előtte csak egy, két nőből összefércelt húsbáb elől kellett elfutnunk.
Párizsról mindig tudtam, hogy alja egy tetű hely, ehhez nem kellett idejönnöm. Mire nagy nehezen kivergődtem abból a sokkból, amit a visszatérő emlékeim és az eltűnésem óta eltelt idő jelentett – remélem, ezt a többiek nem vették észre rajtam, mégse vagyok nyivákoló csecsemő – kiderült az is, hogy nem kéne itt töltenünk az éjszakát. Hogy miért, annak az elmondásával nem nagyon fáradt se David, se Barbara, de fene biztosak voltak a dolgukban, hát gondoltam, rájuk hagyom.
David nem szívesen beszél arról, ami Odaát meg a visszaérkezése óta történt vele, úgy tűnik. Meg is tudom érteni, bár néha kurva jól jönne, ha a rémekről és a veszélyekről szerzett ismereteim nem férnének rá egy zsebkendőre. Augustine eléggé kiakadt, de ez is érthető - ahhoz képest, hogy valaki ellopta az életét, még mindig egész jól viseli.
Elindultunk hát a Gare du Nord felé, mert, jobb híján, én is megígértem a jogarnak, hogy elviszem Rouenbe. Marseille-től, ahova valósi vagyok, mindenem viszketett. Negyven év után hazaállítani, hogy „helló, drágám, megjöttem, milyen szépen kirittyentetted a mauzóleumodat?” Az kéne még. Hogy Augustine miért ment bele, azt nem tudom: négy hónapot még egy rendesebb sérülés miatt is ki lehet hagyni a munkából. Lehet, belejátszott a döntésébe, hogy amikor eltűnt, a helyére egy másolatot tettek, és a kópia, köszönte, jól átvészelte ezt az időszakot.
Ha már kópiák. Belefutottunk egybe a Gare du Nord-nál is, és persze, ahelyett, hogy elsunnyogtunk volna a balfenéken, Augustine odament hozzá beszélgetni. Innentől fogva elég nehéz volt megmagyarázni Indigónak, hogy mit keres a mi társaságunkban, és miért a Rouenbe tartó vonatra akar felszállni. Barbara elmondása alapján a másolatok piszok rosszul viselik az eredetijük megjelenését, és hisztisek lesznek. És megpróbálják karajra bontani az illetőt. Nosza, menjünk, kapjuk el az indigót, mondja Barbara. Menjünk, mondom én. Valahogy sikerült elvegyülni a tömegben, követni a fickót egy nyugis környékig. Balról konténer, jobbról sikátor: ennél jobbat keresve se lehetett találni. Az árnyak szeretik a burámat valamiért, hát gondolták, elrejtenek a figyelő szemek elől, amíg vesén szúrom az indigót. (Mocskosul reméltem, hogy az volt, mert végig az járt a fejemben, hogy ha Barbaráék átkúrják az agyam, akkor rám rohad a műanyag lakat, mire kivégeznek.) Az volt. Az erkölcsi dilemma helyére rögtön jött egy másik, amikor Barbara akkorát kapott valakitől, hogy végigszántotta az aszfaltot. Engem pisztollyal fenyegettek, de lerendeztem az illetőt egy kis árnyjátékkal: amíg azt kereste két kézzel, hol felejtette a seggét, én döntéshelyzetbe kerültem. Menjek-e vissza Barbaráért, vagy maradjak? Mire végiggondolhattam volna, már ott is voltam nála, próbáltam kivonszolni. Erre valaki úgy kirántotta a kezemből, mint a rongyot. Na, ekkor már futottam, mint a seggberúgott kölyökkutya: nem tudtam hányan vannak, hol vannak, mi van náluk, a hősiesség-kvótám meg már egy életre betelt. Vissza a pályaudvarra, indulás.
Háromnegyed óra múlva megérkeztünk Rouenbe. Augustine-nak még belefért egy igen élethű rémálom is, amiből, ha nem ébresztem fel, alighanem szemek nélkül ébred fel. Mint az kiderült, az indigók képesek a népeket álmukban abajgatni. Nálam mondjuk téphetnek sorszámot Strauss őrnagy, a sameszai, a fináncok, a Sövényből csempészett emlékek meg az egyéb rémálom-alapanyagok mellett, hogy éppen melyik lesz felül.
Leszállítottuk a jogart, volt is nagy örülés. Megismerkedtünk a helyiekkel, élen Sévére-rel. A bandáról majd később, de röviden: csoda, hogy a hely még áll. Az elmondások alapján '90-ben is volt egy nagyobb mészárlás, meg '96-ban is volt valami botrány, szóval annyira mégsem méznyalás az itteni élet, mint amennyire lazán veszik itt a dolgokat. Szerintem egy darabig lakatot teszek a számra, és csendesen kussolva próbálom kipuhatolni, mi a franc is folyik itt.
És közben várhatóan széjjelkapok pár embert, rémet, miegyebet. Ha már felcsaptam a Nyár udvarába...
11/18/2011 12:32:00 du.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)