A nevem Micha, elcserélt vagyok Rouen városában. Montidier városában születtem és éltem egészen 20 éves koromig. Másodikos egyetemista voltam, bölcsészetet hallgattam a Sorbonne-on. A vizsgaidőszak első napján hazafelé tartottam a vonattal, amikor "kiesett" egy év és itt, Rouen határában, egy kőkörben tértem magamhoz. Menekültem, futottam valami elől, amire azóta sem emlékszem pontosan. Egy furcsa hegedűtök volt a hónom alatt, a kabátom nehéz volt, a cipőmet pedig elhagytam valahol az erdőben, a bokrok között. Kalandos volt a megérkezésem autós üldözéssel, furcsa lángszínnel ragyogó, összevert fiúval és a kórház automata kávéjának émelyítően édes ízével. Három lánnyal is megismerkedtem azon az éjjelen: Ophelievel, Aurorel és Noémivel. Ophelie azóta is velem van, próbál segíteni egy olyan világban, amit elsőre nehéz volt elfogadni. Most már belátom, nincs választásom.
Elrablásom előtt az életem egyszerű volt. Segítettem apámnak a könyvekkel, anyám halála után a háztartásban is. Olvastam, gyűjtögettem a zenéket, hegedűlni jártam. A vizsgákkal sosem volt gondom, a diáktársakat meg többnyire sikerült elkerülnöm. Most már nem lehetek magányos, azt mondják, hogy az veszélyes. Egyelőre nem tudom, hogy pontosan miért, de épp elég hátborzongató és megmagyarázhatatlan dolog történik velem ahhoz, hogy higyjek azoknak, akik ezt mondják. Most már nem tehetem meg, hogy a könyveknek élek, valahogy itt Rouenben elcseréltként elkerülhetetlen, hogy mindenféle más elcserélttel meg még furcsábbal találkozzak, időt töltsek. Próbálok velük beszélgetni, megismerni őket, azt hiszem kevés sikerrel. Nem értem őket.
Megismerkedte sokukkal, a legmélyebb benyomást talán Violette, a Télkirálynő tette rám. Azt hiszem, hogy hasonlítok rá bizonyos mértékig. Végül mégsem őt választottam, mint uralkodómat, hanem Adirant, a furcsa fehérhajú férfit, a Fagyöngy tulajdonosát. Ugyan ő most nem uralkodik, Colette helyettesíti, de a Fagyöngy kapcsán mégis találkozni fogunk és talán most, hogy csatlakoztam hozzájuk, beavat a titkokba. Vagy legalább megmutatja, hogy hol keressem azokat - már azokon a fájdalmas, könnyfakasztó emlékeken kívül, amiket a hegedű mesél. Adriannál fogok egyébként dolgozni, így lesz talán pénzem saját hegedűre, lemezekre, meg talán egyszer lakásra is. Megkérdeztem Laurát, hogy nem költözne-e el velem Ophelie-től. Néha mintha zavarnám, azt pedig nem akarok, viszont mikor meghallotta az elköltözés tervét - már hogy megkérdeztem Laurát - akkor persze még furcsábban nézett rám. Ó, bárcsak érteném az embereket, vagy legalább a macskákat.
Kevés időm van aludni, bár azt vettem észre, hogy zavar a napfény. Azt hiszem, ez is azzal a furcsa átváltozással van összefüggésben, minek hatására pókháló borítja a ruhámat, néha még a hajamat is. Sápadtabb is vagyok a kelleténél és rájöttem arra is, hogy a könyvek szaga nem emlék, hanem belőlem árad. Ja, és megjelentek az első száraz sárga, barna és vörös levelek a zsebemben, a gallérom alatt és a hajamban. Le se tagadhatnám, hogy az Ősz udvarhoz tartozom.
Sok olyan dolog van, amiről nem számoltam be: Adrientől kaptam egy könyvet, ami a rouen-i elcseréltek naplója; a lányok furcsa dolgokról pusmognak Babával kapcsolatban, aki a Tavasz udvarhoz tartozik és gyönyörű; Jean d'Arc szelleme barátságtalan és a tornyot, ahol raboskodott, jobb elkerülni; fogy az időnk, közeleg a támadás, amire a Nyár udvar készül a leglátványosabban (fegyverkeznek); Laura valami nem emberi teremtmény, aki nem is közülünk való, elcserélt; a BakElit lemezboltban a raszta eladó bár lelkes, nem épp szakértője annak a zenei vonalnak, amit gyűjteni szándékozom; Laura odavan Adrien egyik könyvéért, ami valahogy apámon keresztül jutott el Rouenbe, segítek Laurának megnézni azt (állítása szerint ő ismeri azoknak a furcsa ákombákomoknak a jelentését, amik semmilyen általam ismert ábécére sem hasonlítanak); jártunk az árvaházban, ahol megöltem egy bábot, egy kislányt, aki Ophelie életét élte helyette.
Végre összekapaszkodtak, és nem szakította el őket a vihar újra. Az Észak Királyának őrjöngése megbontotta a talaj és a levegő kényes szerződését, amikor egyik ékszere kiszabadult, h megkeresse a húgát.
Zuhanás keresztül a Sövényen, nem engedhetik el egymás kezét, nem nézhetnek vissza - utánuk nyúl a fájdalmas üvöltés. A kedvenc ékszere voltam. Úgy tűnik, megtanulta, mi a hiány. Erőt vett magán, és nem nézett vissza. Soha nem néz vissza - csak tarkóján érzi a figyelő tekinteteket.